Beékelődött Érzelmek

12. R é S z

Nem, nem. Hagyjátok abba! - ordítottam rájuk, de meg sem hallottak. Csak nyomatták azt a szöveget, amit már legalább háromezerszer hallottam. Ott ültem a falnak dőlve, a sarkaimon, és előre-hátra ringatózva befogtam a füleimet.
Éreztem, hogy mérhetetlen düh gyülemlik fel bennem. Düh, anyára, a mostohaapámra, és a mostohatestvéremre. Olyan volt, mintha az ördög egyetlen karma csikarná végig a hátamat, szépen, lassan, ügyelve, hogy minden apró rezzenését érezzem.
Nem is az ördög volt.
Maga a karma.
Hisz ebben valaki egyáltalán? Karma, sors. Én félig-meddig. Az én karmám, hogy örök életemre keressem a másik felemet, akire soha az életben nem fogok rátalálni. Elég büntetés ez, amivel meg kell birkóznom. Nekem kell megbirkóznom, nem másnak. És nem kell erre folyton emlékeztetni.
- Oliver sokkal engedelmesebb lett volna!
- Egy fiú másabb. Olivia-nak nem lehet parancsolni!
- Elegem van az alkoholizmusából, meg a hülye skinhead barátjából, aki egész hétvégén nálunk fal! Mi vagyok én, valami hajléktalanszálló?
Nem skinhead. De neki magyarázhattam. A könnyeim végigcsurogtak az arcomon, beleivódva az ajkaimon keresztül, a nyelvembe. Égetett. Beletúrtam az éjsötét hajamba és a végeit néztem. Koncentrálj arra, mennyire töredezett a hajad. Mi lenne, ha mondjuk levágatnád, jobban nőne. Azaz olaj nem is használt, amit ajánlottak. Erre ütöttem fel a fejemet:
- Jobb lett volna, ha ő hal meg.
Mielőtt végleg megfordult volna a kés bennem, egy férfias kéz nyúlt elém. „Nem a te hibád”. Harry volt az.
Valamiért úgy éreztem, meg kell fognom. Megragadtam hát és engedtem, hogy a lábaimra állítson. Már nem Londonban voltunk, és anyát már nem hallottam. Csak Harryt láttam. Kicsit másképp, mint kellett volna. Az ajkaim szétnyíltak, mikor a kézből mancs lett, a beszédből halk morgás. A szívem a fejem tetejébe ugrott, ahogy egy gyönyörű szép, hófehér farkast pillanthattam meg. Ez valami metafora lenne? Esküszöm, mintha Harryt láttam volna.
Bekattantál, ez a helyes magyarázat.
Futnom kellett volna, olyan messzire, amilyenre csak tudok. Valamiért még sem vittek el a lábaim. Legalábbis nem az ellenkező irányba, hanem pont oda, hozzá. A fehér farkashoz, aki vicsorgott, amint leguggoltam elé. Egek Olivia, meg akarsz halni? Valójában egy percre sem riadtam meg a halál gondolatától. Ez sok mindent elárulhat rólam, mindegy.
- Ki vagy? - kérdeztem, majd aztán elröhögtem magam. - megkérdeztem egy farkastól, hogy ki vagy. - forgattam a szemeimet, de mikor rám morrant, a fenekemre huppantam. Az adrenalinom megugrott, és izzadni kezdett a tarkóm. Halkan ziháltam, ahogy a lábaim közé lépkedett, a morgása csillapodott, csendben voltunk. Csak a halk zihálásomat lehetett hallani. Ott ültem az erdő közepén, és egy fehér farkas a hajamhoz hajolt, hosszan beleszagolva. Ismét szőke voltam, - hál Istennek - és úgy látszott, tetszett neki.
Majdnem röhögtem, megint.
Egy farkasnak tetszik, hogy szőke a hajam.
A bolondok között van a helyed, Olivia.
A szél belekapott a hajamba és a farkas pofijába sodorta a tincseimet. Pár pillanatra találkozott a tekintetünk, és azt hittem, megúsztam.
Csak hát a következő pillanatban kiterített, a harapását már nem éreztem.

Az ágyamban tértem magamhoz. A csapzott matracon, amiről letúrtam a lepedőt, a párnákat és a takarót is. A fejem fájt az alváshiánytól, úgy éreztem, bármelyik percben összeeshetek, fekve. Muszáj volt felkelnem, mert munka volt. Komolyan úgy éreztem, hogy nem is dolgozok meg a pénzemért. Ez nem munka, inkább nyaralás.
Ma ismét órám lesz, Harryvel. Sosem fogok meg tanulni lovagolni. Hogyan adhatnám be Albertnek, hogy halott ügy az egész? Nem nyugodna bele.
A tükörhöz léptem, és megriadtam, mikor a fekete hajammal találtam magam szembe. Aztán megráztam a fejemet és újra belenézve, szőke voltam. A homlokomhoz nyomtam a tenyeremet. Az erdőben történt incidens óta nem aludtam sokat. Három órát maximum. Kerültem Harryt. Összeállítottam az étrendet Albertnek, elmentünk sétálni az erdőbe, és bemutatott pár ismerősének. A falu lakói már hozzám szoktak és fordítva is így volt. Mindenki köszön és én is nekik. Nem érzem magam elnyomva, és talán egyszer közéjük tartozhatok. Még mindig él bennem az, hogy nem itt születtem.
Épp öltöztem, mikor csörögni kezdett a telefonom. Boldogság töltött el, mikor Kane nevét pillantottam meg.
- Jó reggelt, ez itt a szeretetszolgálat, miben segíthetek? - szóltam bele mosolyogva, és a vállam-arcom közé szorítva a telefont, begomboltam a nadrágomat.
Kane óriásit röhögött a másik oldalon.
- Jó reggelt. Egy hölgyet szeretnék elhívni egy reggeli kávéra, ha a nagy szeretetben nem dilizett meg és mondott le a kávéról.
- Nem is tudom, csak akkor mondhat igent a hölgy, ha hatttaaaalmas szeretetet kaphat mellé! - mondtam vígan, és hirtelenjében azt is elfelejtettem, hogy a szemeim szét vannak sírva, vérvörösek, a hajam zsíros. Konkrétan teljesen elhagytam magam.
- Azt megígérhetem. - nevetett. - tíz perc múlva ott vagyok érted. - tette le a telefont.
- Egyébként egy óra múlva dolgozok, és hajat kéne mosnom. - mondtam a süket vonalba.
Rekord gyorsasággal mostam meg a hajamat, öltöztem fel, és a nedves tincseimet a hátamra engedtem. Nem tudtam vele mit kezdeni, mert Kane így is tíz percet várt kint.
A meleg barna szemei mosolyogva vártak, miközben ajtót nyitott nekem.
- Hölgyem - hajolt meg előttem - társasága felemel.
- Hová? - pillantottam fel, mire csak a szemeit forgatta.
- Nem kell mindent szó szerint venni. Miért vagy nedves? - ráncolta a szemöldökét és igen, egyre gondoltunk. Az én fejem égni, az övé elégedetten ragyogni kezdett. - van barátnőm, Olivia.
- Tudom. - ráztam a fejemet és behuppantam az ülésre. - mindig elmondod, mégis úgy néztél rám, mint aki fel akar falni.
Kane miután beült, beindította a járgányt. Féloldalas, hófehér mosolyát vetette felém.
- Csak a szeretetemet árasztottam feléd. Ezt kérte a szolgálat, nem?
- Igaz. De akkor egy puszit is kérek mellé - vontam föl a szemöldökömet. Kane az arcomra pillantott, majd zavartan vigyorgott.
- A puszi később jár. Fél óra múlva munkába kell vigyelek.
- Ó igen? Ez valami utasítás? Nem tudtam, hogy sofőröm is van.
- Jó kedved van, ennek örülök. Beta nem ezt mondta. - vetette el, és majdnem lenyeltem a saját nyelvemet.
- Kicsit… rossz passzban voltam.
- És ennek semmi köze Harryhez, gondolom.
Megugrott a pulzusom.
- H-Harryhez? Miért lenne köze hozzá?
- Én nem tudhatom.
- Nem áll jól, Kane.
- Micsoda? - pillantott rám ártatlanul.
- Hogy hülyének tetteted magad. Beszéltetek?
- Igen, és azt mondta, hívjalak meg a ma esti partyra.
- A tűzhöz? - halkítottam le a hangomat.
- Bizony. Július van, bébi, ilyenkor mindig nagy a hőbörgés. Most indul be a nyár, nem hagyhatod ki.
- Már Július? - ámultam el. - még csak most jöttem, júniusban.
- Szalad az idő - mosolygott, és megálltunk a szokásos kávézónknál. Ajtót nyitott nekem, majd becsukta utánam.
A szokásos asztalunkhoz ültünk, viszont hosszúkávé helyett, Latte-t rendeltem. Kane összekulcsolta az ujjait az asztalon és hosszan vizslatott. Kezdtem zavarba jönni.
- Nem Harry hívott, én hívlak. - mormolta az orra alatt és minden egyes apró rezzenésemet figyelte.
- Oké. - feleltem természetes hangnemben, bár legbelül tomboltam. Miért tomboltam?
- Szeretném, ha beilleszkednél hozzánk. És igen, Beta is kérte, de nélküle is magammal hívnálak. Nem akarom, hogy befásulj. Új környezet, meg új emberek, Olivia. Akármi is történt Londonban, itt újrakezdhetsz mindent.
- De a többiek utálnak.
- Utálják, hogy az újak különös figyelmet kapnak a főnöktől.
- Kitől? Mei-től? - csodálkoztam el. - semmi figyelmet nem kapok tőle.
Elmosolyodott óvatosan. Szerettem ezt a mosolyt. Ezt az én-mindent-tudok mosolyt.
- Tévedsz. Gyere el velem.
Elgondolkodtam. Még mindig láttam magam előtt, hogyan pillantottak rám. A lenéző, vagy épp kitagadó pillantásokat. Akkor megfogadtam, igen is visszamegyek! Csak hát azóta jóba lettem Kane-el, és a munkámon kívül arra is koncentrálnom kellett, hogy elnyomva tartsam a depressziómat. Nem túl sok sikerrel.
- Öt perc múlva munkában kéne lenned - jött a mély, rekedt akcentussal vegyített hang mellőlem. Megugorva pillantottam fel Harryre, aki a telefonját bújta, rám sem nézve. - Olivia. - pillantott rám, a tekintete egy hidegrázós érintés a tarkóm mentén. Libabőrös lettem és egyben elszorult a gyomrom, ha arra gondoltam, miket tud rólam.
Magától, hangsúlyozom.
- És a nap nem is indulhatna szebben - vigyorgott Kane. - Thorn, miért nem foglalsz helyet mellettünk? Vagy várj, ha már ennyire hiányoztunk, ülhetnél egyenesen az ölembe. - paskolta meg a combjait, alig bírtam visszafojtani a nevetésemet. - most mi van, nem tetszik az ötlet? Te bajod. - vont vállat és nem kínálta többé az ölét.
- Olivia.
Felálltam és farkasszemet néztem vele. Egyfajta düh volt bennem. Jó kérdés, hogy miért. Talán mert tudta, mi van bennem. Mégis honnan a fenéből tudhatja, mi van bennem? Ez őrjített meg a legjobban. Csak ez foglalkoztatott a napokban, emiatt kerültem.
- Nem a kutyád, hogy lábhoz hívd, Harry. - mondta komoly hangon. Kane mindig viccelődik, mikor komolyan beszél, oda kell figyelni rá. Harry is így tett. A pillantása rögtön megtalálta Kane arcát. - haver, fejezd be.
- Kane.
- Komolyan. Tudod jól, hogy segíteni akarok neki.
- Tudom. - mormolta, fura volt. Az egész halk, komor beszéd kettejük között. Mintha többről lenne szó, a szavaik mögött más értelem is lakozna. Vagy csak én vagyok paranoiás? Az meglehet. Harry ismét rám pillantott. - Albert megkért, hogy hozzak neki egy vaníliás Latte-t, amit ugye nem ihat.
Elmosolyodtam. Hogy miért, ne kérdezzék meg tőlem. De olyan visszafogottan beszélt hozzám, már majdnem megsajnáltam. Nem mellesleg tetszett a kérdés a szemében, és a szavai mögött.
-  Nem, de kérd édesítővel, és koffeinmentesen. Nem kell róla tudnia.
Harry fél mosolyt vetett felém, majd biccentett. A pulthoz sétált és rendelt.
- Hív a munka, gondold át az ajánlatom. Nem fogod megbánni. - mosolygott Kane, de pont fordítva hittem. Nagyon megbánnám, és pont ezért fogok elmenni.
- Még írok. - kacsintottam, nem közöltem vele rögtön, hogy számíthat rám.
Megvártam Harryt és visszasétáltam vele.
- Oké, hány kocsid van?
Egy Range Rover állt előttem. Egy hófehér Range Rover. Az állam a földig esett.
- Fekete volt, de lecseréltem. - egy csomagot nyomott a kezembe, mikor beültünk. - remélem szereted.
- Mi ez? - örvendezve nyitottam ki, egy csokis csoda állt előttem. Összefutott a nyál a számban. - ezt nekem vetted? - ámultam.
- Nem, magamnak. - mondta, és vigyorogtam, mint egy bolond.
- Köszönöm.
A kezembe fogtam és majszolni kezdtem. Harry úgy nézett, mint aki még nem látott nőt életében enni.
- Mi az? - érdeklődtem. Harry elraktározta magában a gondolatait, és csak a fejét ingatta.
- Én falok, Harry. - mondtam. - a sütit nem lehet enni. A süti élvezet, és a fagyi is. Sajnálom. - mondtam minden megbánás nélkül, és keresztbe álltak a szemeim is, miközben ettem a kalóriabombát.
- Ki gondolta volna, a táplálkozási tanácsadó szereti az édességet.
- Imádja! az édességet. - helyesbítettem. Megálltunk a piros lámpánál, és jókedvűen mosolyogtam rá, miközben rágtam életem egyik legjobb süteményét. - Egek, itt nem csak a kávé jó, de a süti is. Nem megyünk vissza még egyért? - nevettem, de a nevetésem lefagyott az arcomról, mikor megütköztem valamiben.
Harry tekintetében.
A számon.
Egyfolytában bámulta. Az arcom pedig szép lassan vörös festménnyé változott, főleg, mikor megemelte a kezét, és a hüvelykujjával a szám széléhez nyúlt. A tekintetünk találkozott, a levegő hirtelen negyven fokra ugrott, és a süti kiesett a kezemből, nem érdekelt hová. Mert a zöld szemei olyan sötétek lettek, mint az éjszaka. Ködösek, és mámorosak.
Te jó ég Olivia, uralkodj magadon. A testem felhevült az érzéki simításától, ahogy óvatosan lesimította a krémet a számról. Észre sem vettem mit csinálok.
Csak mikor Harry ajkai elnyíltak, egy halk morgásban.
Konkrétan bekaptam az ujját, hogy lenyaljam róla.
Pár végtelenbe nyúló másodpercig csak álltuk egymás tekintetét, az ujja a számban, a nyelvem pedig rajta. Képtelen voltam fékezni az egyre hevesebb légzésemet. Úgy látszott, Harrynek se ment. Főleg, mikor hirtelen elkezdett felém hajolni, még a levegő is luxusnak tűnt.
Elfojtottam a légzésemet, és vártam. Vártam, hogy közeledjen. Az orrunk majdnem összeért, a tekintetünk mély ölelésben forrt össze és egyszerre tört fel belőlünk az eget rengető zihálás.
- Istenem, de meg akarlak most csókolni. - suttogta a számra, a lehelete forró, tüzes volt, ezzel engem még inkább megőrjítve.
Lecsukódtak a szemeim, éreztem, hogy remegnek az ajkaim.
- Akkor csókolj meg. - mondtam határozottan, fogalmam sem volt, mi ütött belém. De minden egyes zsigerem a csókjáért kiáltott.
Elhúzta az ujját, s egy tenyerébe fogta az arcomat. A számtól nedves ujja az arcomat cirógatta, a másik kezével pedig levette a szemüvegemet. Éreztem, hogy bámul. Az arcom minden egyes centiméterét. Én pedig vörösödtem. Ó, de vörösödtem.
Mikor. Csókol. Már. Meg.
Csak ez volt bennem. Többet az sem érdekelt, mi történt közöttünk. Veszekedtünk. Összekaptunk. Elfutottam tőle. Ordított utánam. Kerültem őt. Tök mindegy, mert ahogy az orrunk összesimult, megfordult velem a világ. A torkunkon kitörő levegő összeütközött, ahogy a mi szánk is.
Majdnem.
Csak hát ránk dudáltak.
- A francba! - kapott a kormányhoz, a lámpa zöldre váltott, hatalmas duda sorozatot kaptunk.
Kinéztem az ablakon és próbáltam nyugtatni a légzésemet. Istenem, majdnem megcsókoltam. Elment az eszem? Totál köd volt bennem. Az agyamban, a szívemben, az ujjaim remegtek.
Meg se szólaltunk, egészen Albert házáig.
Kiszálltunk és Harry előre rohant.
- Elmarad az óra. - mondta mogorván, és szó szerint elfutott előlem, én pedig ott álltam a kapuban, totál némán. Sütis nadrággal.
A számhoz emeltem a kezemet, miért éreztem úgy, mintha pár pillanatra életet lehelt volna belém?
A gondolattól is kirázott a hideg.
Elment az eszed, Olivia. Még hogy életet!
Az égre néztem, csak akkor esett le, Telihold volt. Lehet, ezt ünneplik ma este Kane-ék.
Hát, az biztos, hogy ezek után nem hagyhatom ki.

Ott a helyem.