Nincs Visszaút

1.

- Dobay Emma Réka! – szólított fel Vivien, mire felkaptam a fejem. Alig hittem el, tizedikes bizi. Ilyet is megéltem. Kb. olyan lett, mint amilyet akartam, persze a fizika négyestől eltekintünk. Ez természetes, az osztályunkban már mindenki átsiklik olyan részletek fölött, mint, hogy a fizika/kémia/biológia jegye 2,3 vagy 4. Kisétáltam a bizonyítványomért miközben igyekeztem lelesni ki milyen jegyet kapott összesítve. Nem mintha a baráti köröm nem e-napló hackerekből állt volna, de csak azért is. De mint tavaly, most is, akik féltették megmutatni, végül volt is mit elrejteni. Hallottam/láttam egy-két osztálytársam épp csak átcsúszott egy kettessel, legtöbbször matekból. Ahogy végigsétáltam az asztalok között, éreztem, hogy valami fog történni, fogalmam sincs mi, de lesz itt még meglepetés. És ebben nem is tévedtem.

Amint az igazgatóhoz léptem, hogy gratuláljon nekem, isten se tudja miért, de a fia hozzánk jár, ezért nálunk volt jelen. Azonban miután átvettem tőle valami oklevelet, a fülembe súgott valamit.

- A tanáriban szeretnélek látni, 2-kor, kérlek, intézd úgy, hogy senki se lássa.

Ettől teljesen lefagytam. Odarebegtem, hogy rendben, majd gyorsan visszaültem a helyemre. Zorka, legjobb barátnőm, érdeklődve pillantott rám.

- Neked is mondott valamit az igazgató? – kérdezte meglepetten.

- Aha, valami olyasmit, hogy legyek 2-kor a tanáriban – magyaráztam.

- Nekem is! – suttogta.

Amint osztályfőnökünk mindenkit megindított a nyáriszünet útján, csak mi ketten maradtunk a teremben. Fogalmam sem volt mit csinálhattunk, hisz mi Zorkával nem arról vagyunk híresek, hogy milyen rosszak vagyunk, sőt, szerintem egyikünk sem vívta ki különösebben az ilyesmi „elismerést". Szótlanul ültem a helyemen, és kezemben lévő telefont bámultam, mindenki elmegy nyári szünetre, mi meg itt maradunk örökre. Lol. Aztán a telefonomon megjelent egy értesítés, mely azt jelezte, az igazgatónő nem ér rá később, fél 2-kor szeretne látni minket az irodájában, mely a tanárin belül van.

- Megyünk? – nézett rám Zorka.

- Menjünk – vettem mély lélegzetet.

Ahogy lerobogtunk a lépcsőn, meglepve láttam, hogy a suli nincs kiürülve, sőt, rengeteg tanár, és diák lófrál a folyosón, pedig a nyári szünet kezdetét vette. Nem értem őket. Az volt a mázlink, hogy senki nem vett észre minket, ahogy beslisszoltunk a tanáriba. Egyedül Róbertet, a 2 méteres, kivarrt, kigyúrt testneveléstanárunkat láttuk, miközben bekopogtunk az iroda ajtaján.

- Ki az? – hallottuk az igazgató hangját.

- Csak mi, Emma és Zorka – felelte Zorka

- Ó, hogy ti lennétek azok, gyertek be!

Benyitottunk, de az, ami minket odabent fogadott finoman szólva is sokkoló volt. Négy darab szék volt elhelyezve az igazgató asztalával szemben, de az asztalon, a polcokon, mindenhol képek melyeken éljenző diákok, zászlók lobogtatása, confetti, boldog tanárok, mosolygó szervezők voltak. Fogalmam sem volt mi lehet ez, és hogy miért vannak kitéve róla képek, hisz bármennyire is próbáltam rákoncentrálni, nem ismertem róluk senkit.

- Szia, anya! – köszönt Boti az ajtóból, mire Zorkával mindketten megrezzentünk, hisz ennek a beszélgetésnek, vagy akárminek titokban kellene zajlania.

- Szia, Botikám, örülök, hogy itt vagy! – szólt az igazgatónk.

Zorkával összesúgtunk, mire mélyen átgondolva a dolgokat, felsóhajtott, és fiához intézte szavait.

- Daniról tudsz valamit, mikor jön? Jön egyáltalán? – mosolygott rá.

- Persze, mindjárt jön – bólintott, és pontosan ebben a pillanatban Dani berontott az ajtón.