Kardok tízes || kisbetűs ünnepnapok fanfiction ||

3. Rész

3. Rész

Időm sem volt felfogni, hogy ez, hogy történhet, vagy, hogy most ez tényleg az, amire gondolok, amikor megszólal a fürdőajtó előtt egy idegen női hang:
-    Drágám, jól vagy? Mi ez a nagy ordibálás ilyen hajnali órákban? - a nő álmosan, de aggódva kérdezte. Nem válaszoltam egyből, egy rövid ideig csak bámultam magam elé, és próbáltam értelmezni a helyzetet: akkor most hogy is van ez? Hogy történhetett ez? Miért pont velem, és miért pont most? Ki lehet ez a nő? Koni anyukája? Már egy ideje szótlanul állhattam ott, mikor eszembe jutott, hogy válaszolnom kéne. Nem buktathatom le magam, biztos nem hinne nekem, ha elmesélném, hogy a fia, aki az ajtó mögött áll, az nem is a fia.
-    Ne haragudj, csak leejtettem a telefonom mikor leültem a WC-re. - basszus, a fiúk nem ülve pisilnek, futott át az agyamon a gondolat, gyorsba próbáltam menteni a menthetőt, fejhangon csak annyit mondtam, hogy kakilok, aztán mélyítve: akarom mondani szarok
Nevetés hallatszik be az ajtó mögül :
-    Halistennek nincs bajod, viszont a többit megtarthattad volna magadnak!- megjegyezte, majd lépteket hallottam távolodni.
Nem volt időm gondolkodni a megértésén, hogy mi történt velem, cselekednem kellett. Gyorsan átszaladt az agyamon a megoldás fázisainak az első lépése: beszélnem kell magammal, mármint Konival, mármint a testemmel amiben Koni lehet. Odaszaladtam a telefonhoz, amit tényleg leejtettem, viszont a tükör előtt, amikor is halálra rémültem. Felvettem a földről, és amikor már azt hittem nem lehet ennél is kuszább ez a reggel, betört a telefonom képernyője, illetve annak is a felső fele. Most mitévő legyek? Az egyetlen reményem az arcfelismerő lett volna. Találgatni kezdtem mi lehet a kódja, de semmi. Leblokkolt a telefon másfél óráig.
Kisettenkedtem a fürdőből az erkélyre, és próbáltam friss levegőhöz jutni, miközben a gondolataim összekuszálódtak. Az, hogy most Koni vagyok, valamilyen módon lenyűgöző és ijesztő egyaránt. Mit tehetnék most? Hogyan tovább, telefonos segítség nélkül? Valahogy vissza kell szereznem a testem!
Ezer dolog jutott még az eszembe: fogalmam sincs hol vagyok, az ország milyen pontján, (bár azt tippelném, hogy Budapesten kéne lakjon Koni), meg hogy hogy fogok visszajutni Kecskemétre?!
Össze kell szednem magam, nem pánikolhatok! El kell kérnem Koni édesanyának a telefonját, hogy felhívhassam a saját számom! De mégis hogyan játszhatnék ki egy olyan személyt, akiről semmit nem tudok? Főként egy olyan személynek, aki meg mindent tud rólam?
Egy dolog azonban biztos volt: nem maradhattam így. Muszáj volt valahogy megoldanom a helyzetet, de hol is kezdjem?
Beléptem a szobába. Szégyellem, de kutatgatni kezdtem, hátha valami jegyzetet, vagy bármit, ami nem telefonon lévő infó megtudhassak róla. Milyen ember, miket szerethet, bármi ami közös téma lehet az anyukájával.
Kissé belefeledkeztem ebbe a testcserébe, és csak csodáltam a szobájában lévő különleges tárgyakat. Uram atyám, ezzel a dobverővel játszott tegnap. Aztán megtaláltam a fellépő ruháját is, ami egy vállfáb tündökölt. Kissé szégyellve odaléptem és beleszagoltam.
Sajnos pont erre a pillanatra belépett az édesanyja.
- Fiam, te mit csinálsz? - értetlenkedve felhúzott szemöldökkel kérdezett.
Hirtelen válaszolnom kellett, viszont eléggé zavarban voltam a kérdéstől, meg az is nehezített, hogy mostmár arc is társul a hanghoz
- Új öblítő?-reméltem ez beválik
- Milyen figyelmes valaki, de most már ideje öltöznöd! - rám szólt majd kiment a konyhába reggelit készíteni.
Mivel sajnos nem sikerült semmi használható információt összeszednem Koni szobájából, úgy döntöttem, hogy inkább összeszedem magam, hátha sikerül elkerülnöm a hasonló kínos szituációkat. Kicsit nehéz volt a ruhaválasztás, mivel nem tudtam mire készüljek, szóval próbáltam valami hétköznapinak ruhát kiválasztani a szekrényből. Lementem reggelizni, s próbáltam elkerülni a "szüleimmel" való beszélgetést. Koni anyukája reggeli után siettetni kezdett, hogy hamarosan indulnunk kell. Nem tudtam, hova kéne mennünk, és nem mertem megkérdezni, szóval felmentem a szobámba, és úgy tettem, mintha készülnék. Már szálltam volna be a kocsiba, mikor anyukám megszólalt:
- Ugye a fellépő ruhád nem hagyod itthon?
- Jaj, jó hogy szólsz! A táskám fent maradt. Mindjárt jövök! - mondtam, és zavarodottan felfutottam. Nem tudtam mit kéne tennem, de emlékeztem, hogy a minap mi volt az, ami Konin volt. Úgy voltam vele, hogy inkább azt viszem el, így nem tűnik fel az embereknek, hogy nem az ő stílusa szerint választok ruhát.
Hamar megérkeztünk valahova, amit a próbateremnek gondoltam. Kiszálltam a kocsiból, és magabiztosan útnak indultam, nehogy Koni anyukája észrevegye, hogy nem tudom igazából, hogy hol vagyok és merre kéne menjek. Meglepő módon egyből megtaláltam, hogy merre kéne mennem, és amikor benyitottam az egyik ajtón, az együttes többi tagját láttam magam előtt. Akkor biztos jó helyen járok. Még egy köszönés sem kaptam, annyira durván benne volt Domi a magyarázásban:
- De nem értem, hogy ez hogy történhetett! Az egész reggelem azzal telt, hogy azt a hülye rajongó lánykát próbáltam lerázni, és nem tudta felfogni, hogy nem ismerem, és az életben nem találkoztam vele!