Kardok tízes || kisbetűs ünnepnapok fanfiction ||

4. Rész

Árgus szemekkel hallgattam a történetet, amit Domi a reggeli őrült lányról mesélt. Abból ítélve, hogy  nem a legjobb volt a reakciója az esetre, ez nem egy mindennapi alkalom. Esküszöm, egyre inkább túlzásba esnek az emberek! Igazából ekkor jutott eszembe, hogy jézus, mi van, ha ez én vagyok? Vagyis igazából Koni, de az én álruhámban. Több infóra van szükségem, hátha sikerül valahogy elérnem önmagamat!
- Mi volt a lány neve?- szakítottam félbe Domi mondandóját.
- Na ez az, felhív a hajnali órákban, és még be sem mutatkozik! -mondta rácsodálkozva
- És mit akart? – igyekeztem közömbös maradni, hogy nehogy észrevegyék, hogy igazából mennyire is érdekel engem ez a történet.
- Nem tudom, nem feltétlenül derült ki a beszélgetésből. Lihegve, össze-vissza beszélt arról, hogy ő most Kecskeméten van.. Meg valami koncertet említett még.. Őszintén annyira nem figyeltem, engem csak az érdekelt, hogy honnan van meg neki a számom? – Domi még folytatta volna a panaszkodást, de egy sötét hajú fiú, akit, ha jól emlékszek Marciként szólították, mikor megérkeztem, félbeszakította:
- Skacok! Próbálnunk kellene már igazán! Nincs időnk most cseverészni! – Míg én azon töprengtem, hogy hogyan derítsem ki, hogy mi volt az a szám, amiről hívták Domi telefonját, hogy elkerüljem a feltűnést, már a kezembe nyomták a dobverőket, és hirtelen hangszerek mögött találtam magam.
Éreztem, hogy a pánik veszi át az uralmat a testem fölött, de igyekeztem leküzdeni azt. Ebbe még csak bele sem gondoltam, hogyan kéne ezeket a kör alakú tárgyakat használjam, valahogy úgy ütögessem őket, hogy az valami egységet alkossak! Soha életemben nem doboltam még! És nem elég az, hogy dobolni nem tudok, de a ritmusérzék sem a barátom. Biztosan le fogok bukni!
Körülöttem mindenki felvette a hangszerét, és elkezdett zenélni, már csak rám vártak, én meg még mindig nem tudtam mi lenne a dolgom. Valami kifogáson gondolkoztam, viszont semmi nem jutott eszembe, ami lefedné azt, hogy igazából nem Koni vagyok, ezért nem tudok dobolni. Miután harmadjára kezdtek bele ugyanabba a számba (nem elég az, hogy dobolni nem tudok, de még a számot is csak félszóból ismerem!), és még mindig nem léptem be, gondolom a részemnél, abbahagyták, és a három fiú rám szegezte a tekintetét.
- Koni mi a baj?-kérdezte tőlem kedvesen a rövid, szőke hajú fiú.
Basszus, nem emlékszem a nevére, pedig Evelin nagyon sokat mesélt róla is! Esküszöm egy témazáró sem okozott ennyi fejtörést még! Ugyan azokat a köröket futottam, mióta meghallottam, hogy valaki felhívta Domit. Vajon az én testembe zárt Koni hívta fel? Hogy tudnám megoldani, hogy beszéljek önmagammal? Mi legyen ezzel a dobolás dologgal? Na meg, hogyan hívhatják ezt a kedves fiút?
- Meghúzódott a csuklóm a tegnapi koncerten – mondtam, ezzel próbálva menteni a menthetőt. Tisztában voltam vele, hogy nem egy jó kifogás, de most őszíntén, mi mást mondhattam volna?
- Hallod ezt, Barnus? A koncerten meghúzta a csuklóját tegnap – fordult Domi jól szórakozva a rövid, szőke hajú fiúhoz.  Nem igazán értettem mi volt ezen olyan vicces, hiszen megtörténhet ilyen egy dobossal, nem? Olvastam már hasonlókról az interneten. Ami viszont előrelépés megtudtam a kedves fiú nevét: Barnus
- Tényleg tegnap Ke...-próbáltam magam tovább fedezni a sztorival, de esélyem sem volt, mivel félbeszakítottak:
- Koni, figyu, erre most tényleg nem érünk rá, hamarosan indulnunk kell! - mondta Barnus, és éreztem, hogy siettetni próbál.
Látszólag a kitalált sérülésem senkit nem hatott meg. Azt várták, hogy végre megkezdjük a próbát, viszont én még mindig máshol jártam. Most Barnus mondata ragadt meg bennem, mikor mondta, hogy hamarosan indulnunk kell. Jézus, hova mehetünk?
Tuti, ha most Evelin meg Jázmin a helyembe lennének, megőrülnének, hogy a fiúkkal lehetnek. De én hamarosan ténylegesen meg fogok. Ennyi minden egy élet alatt nem történhet az emberrel, nem hogy néhány óra alatt fordul így fel valakinek az élete. Gondolataimat az szakította meg, hogy a fiúk már negyedjére kezdtek bele az egyik számba. Tudtam, hogy le fogok bukni. Már éreztem, hogy hol van az a pont, ahol be kéne szállnom, de még mindig nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Annyi mindent lehet csinálni ezekkel az ütőkkel, fogalmam sem volt, hogy mit üssek meg először. Amint felemeltem a kezem, hogy, hát már minden mindegy, legalább üssek egyet, megcsörrent egy telefon.
– Domi, miért nem vagy képes soha kikapcsolni a telefonodat? – húzta fel magát Marci. Láttam rajta, hogy már szeretne túl lenni az egészen, de minden ellenünk fordult. Domi összehúzott szemöldökkel nézte a telefonját, majd láttam rajta a felismerést, és egyből ideges lett. Igyekeztem egy pillantást vetni a kijelzőre, mielőtt Domi felvette volna, ami sikerült is. Hát a többiekkel ellentétben számomra nem volt ismeretlen ez a telefonszám.