Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

7. Jól megcsináltuk!

Szerencsére hamar sorra kerültünk a kasszánál, aztán visszamentünk a Mason City-i házba. Szó szerint becsörtettem a fürdőbe, majd magamra csuktam az ajtót, és remegő kézzel elvégeztem mind a két tesztet. Leültem a wc tetejére, és csak bámultam a pörgő homokórát a digitálison.

- Bejöhetek? – érdeklődött az ajtó előtt álldogáló Nathan.

- Gye... gyere – dadogtam, mint egy kislány. Úgy éreztem magam, mint egy tini, akit véletlenül teherbe ejtett a barátja, és félt elmondani a szüleinek. Reszketett mindkét kezem, amikor Nathan belépett, majd leült elém törökülésbe, és kivette a kezemből a teszteket, és lerakta maga mellé.

- Elmondod, hogy mitől remegsz ennyire? – fogta tenyerébe két kezem. – Nem szeretnél több gyereket?

- Lehetne, hogy... nem... nem... beszéltetsz? – hebegtem idiótán. – Majd... majd.

- Jól van, akkor gyere ide – húzott bele ölébe, majd átkarolt mindkét kezével, míg én a mellkasára hajtottam a fejemet. Megpuszilta a hajam, és nyugtatóan ringatni kezdett, de remegésem nem szűnt, egyre csak ingereltem saját magam a rémes gondolataimmal. Láttam magam előtt, ahogy elviszik a Naelt, miközben ott állok terhesen, tehetetlenül, és csak sírok, mert másra képtelen vagyok. Megölik a gyerekem, megölnek engem is vele együtt, és a bennem növekvő másikkal is ugyanezt teszik, mert csak és kizárólag fenyegetést látnak bennem, mióta hibriddé váltam. Egy szupersztár voltam menny és pokol között. Antisztár, akinek a hulláján minden egyes arkangyal széles vigyorral az arcán átgázolt volna. Főleg Gabriel és Uriel, akik mára már pontosan tudták, hogy életben voltam én és a gyerekeink is.

Nathan elfordította a fejét, majd lenyúlt a tesztekhez. Páni félelmemben behunytam a szemem, és belefúrtam arcom mellkasába.

- Én már tudom – jelentette ki, mire levegő után kezdtem kapkodni. – Nem nézed meg?

- Nem – suttogtam pólójába. – Mondd... mondd el! – Kezemmel is belekapaszkodtam ruhájába, szinte letéptem róla izgalmamban.

- Szerelmem – fejtette le görcsös ujjaim fekete pólójáról, majd eltolt magától, és megemelte az állam. – Hé, nézz a szemembe! – kérte csöndesen. Nagyot nyelve bámultam bele a gyémántkék íriszekbe, ítéletre várakozva. – Kérlek, áruld el, hogy mitől félsz ennyire!

- Attól, hogy... - sóhajtottam egy óriásit, hátha összekaparom magam. -, hogy... történik valami, és meghalok, bennem egy gyerekkel, vagy beleszületik egy háború közepébe, és így is van elég bajunk. Mi lesz, ha tényleg Naelről szól a prófécia, és eljönnek, hogy elvigyék, de nem tudjuk megvédeni. Tehetetlen leszek... mi van, ha véletlenül kettő? Mit kezdünk ennyi gyerekkel? – adtam ki magamból a felgyűlt frusztrációmat.

- Nem engedem többé, hogy bajod essen – simította ki az arcomba eső hajszálakat. – Soha többé nem engedem. És nem lesz háború, megoldjuk, hogy ne legyen, ettől sem kell félned. Ha mégis úgy lenne egy másodpercre sem szakadnék el tőled. Ha kell odabilincselem a csuklóm a tiédhez, de egy percre sem tévesztelek szem elől se téged, se a gyerekeinket. Naelt pedig senki sem fogja elvinni, maximum a holttestemen keresztül, de ahhoz elég sokan kellene jönniük, és valami durvát kitalálni, hogy engem eltegyenek láb alól. Nincs mitől tartanod, amica mea.

- Attól még félek – motyogtam földöntúli szemébe meredve.

- Egy kicsit már én is – felelte, majd felsóhajtott. – Ugyanis ezek szerint terhes vagy.

- Tényleg? – nyúltam a terhességi tesztek után. A digitálison egy plusz jel szerepelt, míg a másikon két elég erős csík húzódott. – Mind meghalunk.