Mélységek és magasságok

Prológus

Szerelem első látásra...

Marha romantikusan hangzik, ugye?

De vajon igaz?

Lehetséges szerelembe esni egy bárpult felett áthajolva, kezünkben egy pohárnyi keserű ízű itallal?

De mégis... Szerelem, vagy csak puszta testi vonzalom?

Kezdetben vonzalom, majd megismerve a másik gyengéségeit és erősségeit - a kedvenc, vagy éppen a legutáltabb dolgait - szerelemmé alakul a kezdeti vágy. Szenvedélyes szerelemmé. És ha valami vad, mindent felborító szerelemmé alakul, akkor is csak az egymás iránt táplált heves érzelmeink miatt lehetséges, amiket vagy megtanulunk kontrollálni vagy sós könnyeket és apró darabokra törött szíveket hagy maga után...

...

Cassandra Palmer
Május 31.

- Hogy mit akarsz csinálni? - kérdezte az apám felháborodva.

- Nem szeretnék tovább maradni a jogon. - próbáltam határozott maradni, de a hangom így is megremegett, amikor harmadjára ismételtem el a következő tanévi tervemet a kanapén ülő szüleimnek.

- De hát miért? - kérdezte anyám félve. - Sikeresen teljesítetted mind a négy felévet eddig. Minden olyan jól ment. Minek változtatnál?

- Sikeres volt... Jah... Csak éppen a belemet kidolgoztam, mire mindent megtanultam a vizsgákra. Csak éppenséggel ti ebből semmit nem vettetek észre, mert olyan kurvára el voltatok foglalva az első számú gyereketekkel. A céggel. - ejtettem ki fintorogva. -  Éjt nappallá téve tanultam, hogy nektek megfeleljek, holott ti nagyon is jól tudjátok, hogy világ életemben gyűlöltem minden olyan tantárgyat, ami határok közé szorít engem. Mégis ilyen területre küldtetek egyetemre és még csak beleszólásom se volt.

- Áruld már el, akkor mégis mit akarsz csinálni helyette, hm?

- Utazni szeretnék egy évig, aztán majd meglátom, mit akarok csinálni. Gondolkoztam a festészetben vagy a művészettörténetben is.

- Mi lesz úgy belőled, hm? Egy utolsó rib...

- Robert... A lányunk... - szólt közbe anyám, de az apám egy undorító pillantásával beléfojtotta a szót.

- Nem érdekel, Madlain! Egy ribanc az utcasarkon? Vagy keresel egy pénzes faszit és hozzámész? Vagy tudod, mit?! Utazz. Hagyd ott az egyetemet! Nem számít! Hajrá, menj csak! - kiáltott rám apám a semmiből. Az arcán milliónyi, számomra egészen idáig ismeretlen érzelem tükröződött. És egyik sem volt pozitív. - Menj, ha akarsz, de mi akkor itt végeztünk. Szedd össze a dolgaidat, amit akarsz. Szervusz!

Elképedt arccal és hevesen dobogó szívvel siettem fel az emeleti szobámba, hogy a lehető legtöbb dolgomat a legnagyobb bőröndömbe gyűrjem bele. A lépcsőn felfelé haladva még hallottam magam mögött az anyám fojtott hangját, de nem tudott érdekelni. Ha nem volt annyi, hogy kiálljon az egyszem lánya mellett, akkor az én részemről is vége. Igyekeztem magamba fojtani az előtörni készülő hatalmas krokodil könnycseppjeimet több-kevesebb sikerrel.

Az íróasztalomból a táskámba dobtam az útlevelem, az irataimat, töltőt, laptopot és hasonlókat. A méretes gardrób szobámba belépve kiszedtem pár hideg és annál jóval több meleg időre való ruhát és cipőt. Villámgyorsan átöltöztem utcai ruhába és a bőröndöt magam után rángatva igyekeztem minél gyorsabban elhagyni a házat, amiben húsz éven át éltem. És ahonnan most egycsapásra kiraktak a szüleim.

Csattant mögöttem a bejárati ajtó, a lakáskulcsot bedobtam a postaládába, hogy még véletlenül se kérhessék majd számon rajtam a jövőben. Azonban az ajtó újra kinyílt és kilépett rajta anya, a háta mögött azzal az emberrel, akit húsz éven keresztül az apámnak hívtam. Mert ezentúl nem terveztem annak szólítani.

- A kártyádat nem zároltatom. Nem hagyom, hogy a lányom a híd alá kerülve is szégyent hozzon mind a Palmer névre, mind a cégemre.

- Jó. Igazán nagylelkű vagy, Robert. - mosolyogtam negédesen. Nem terveztem se mást mondani, sem pedig hálálkodni neki.

Céltusatosan lépkedve próbáltam a lehető leggyorsabban magam mögött hagyni Bordeaux luxus kertvárosát miközben a félig üres kezemmel rendeltem egy Ubert, ami elvisz majd Rosehoz a város központjába.

A tölgyszínű ajtón kopogtatva vártam a jószerencsét. Hogy a legjobb barátnőm otthon legyen. Néhány másodperccel később a fatábla kitárult előttem és megjelent egy világos barna, göndör hajú, magas srác.

- Szia Cass! - köszöntött.

- Szia Robin! Rose itthon van? Szükségem lenne rá...

- Persze, a konyhában van. - félreállt az ajtóból, jelezve, hogy menjek beljebb. - Rose, Kicsim! Itt van Cassandra!

A bőröndöt az előszobában hagytam, a cipőmet lerúgtam a lábamról és egyenesen a konyha felé mentem.

- Jézusom, Cass! Mi a bánat történt veled? - rögtön fel is függesztette a mosogatást és egy olyan ölelésében részesített, amilyet a szüleimtől sosem kaptam.

- Kiraktak. - feleltem és es a torkombam ismét megéreztem az egyre csak növekvő gombócot, aminek mérete lassacskán egy jóga labdáéval vetekedett.

- Kik? Honnan?

- Robert. Otthonról. - szemöldökei a homloka közepére szaladtak.

- Jó, most pedig elmesélsz nekem mindent szépen sorban. - elém tolt egy pohár hideg vizet és bögrényi kamilla teát, hiába volt odakint majd' harminc fok.

Bő két órán keresztül ültünk a konyhapulton egymás mellett, mire mindent elmondtam neki, kezdve az érettségi utáni vívódásaimtól a ma délutáni vitánkig. Apám cégéről tudott, mivel általános iskolás korunk óta szinte elválaszthatatlanok vagyunk.

- És ezekből miért hagytál ki? Tudod jól, hogy nekem bármit elmondhatatsz. Ezért vagyok a legjobb barátnőd...

- Nem akartalak terhelni a szaraimmal. Neked is megvolt a magad baja, képzelem, hogy hiányzott volna az enyém...

- Ha ne adj' isten, legközelebb ilyen adódna, az elején szólj nekem, rendben?

- Rendben, köszönöm. Szeretlek Rose.

- Én is szeretlek.

- És bocs, hogy így rádrörtem ma....

- Csacsi... Ezt szívd vissza!

- Oké, oké.

Robert közel harminc éve nyitotta meg az első ügyvédi irodát Bordeauxban, azóta pedig megvetette a lábát Spanyolországban, Portugáliában, Angliában, és Bordeauxon kívül Franciaország más területein is. Világ életében csak a munkának élt, anyámmal együtt, így lehet, hogy az egész házban a házvezetőnővel, Marthaval sikerült kialakítanom a legszorosabb kapcsolatot.

Az érettségi megírásakor biztos volt, hogy egy jogi egyetemen folytatom majd a tanulmányaimat. Mármint az ő részükről. Mert már a születésemkor elhatározta, hogy egyszer én leszek a vállalat feje, akár fiúnak születek - és tovább viszem a Palmer nevet - , akár lánynak.