Mélységek és magasságok

Második fejezet

Cassandra Palmer

2023.08.02.

A szülői házból való távozásom után pár napig Roseék vendégszobájában sirattam magamat, míg a legjobb barátnőm meg nem unta az önsajnálatomat és el nem rángatott egy vendéglátóipari képzésre, ahol egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a baristát, vagy a cukrászt választottam - ahogyan alap esetben tettem volna -, hanem a bartendert. Az azt követő két héten egy helyi kis bárban dolgoztam minden este, viszont rájöttem, hogy hiába élek egy nagyobb városban, akármelyik este belefuthatok ismerősökbe, akik rögtön szólnának a szüleimnek. Egyik délután a boltból "hazafelé" menet megláttam az egyik pláza hirdetőfalán egy kék plakátot, ami egy újonan induló hajótársaságot reklámozott. Hazaérve utánanéztem, és rögtön tudtam, hogy ott a helyem. Világot akartam látni. Tessék. És ha kitartóan tudom csinálni, összegyűjthetek vele annyi pénzt, hogy kivehessek magamnak egy albérletet egy másik francia vagy esetleg spanyol városban, a lényeg, hogy jó messze legyek Bordeaux-tól. 

...

A munkaidőm este tizenegy órától hajnali egyig tartott, ami még egészen emberinek számított a hajón dolgozó személyzet között. Nem sok kedvem volt beállni a pult mögé és jópofizni a gazdag utasokkal, de nem volt más választásom. Felvettem a munkaruhámként funcionáló kis fekete egyberuhámat, magam elé kötöttem a szintén fekete rövid kötényemet és rohantam is a személyzeti kabinoktól a bárig, hiszen már három perce le kellett volna váltanom az előző pultost. Luois már fél lábbal kint volt a helyiségből, amikor odaértem. Gyorsan elmondta az egyetlen felvett rendelést, majd el is tűnt. Az egyik bárszéken ücsörgő szőkésbarna hajú srác nem lehetett itt teljesen agyban, ugyanis észre sem vette, hogy már nem Luois áll a mahagóni pult mögött; maga elé meredt és látszott a testtartásán is, hogy csak a teste van itt, a gondolatai messze járnak. Kitöltöttem pár centet a méregdrága whiskeyből. Egyedül az üvegpohár koppanó hangjára kapta fel a fejét, amikor letettem elé a nemrég kikért italát. Tágra nyílt szemekkel és egymástól enyhén elvált ajkakkal mért végig. 

- Vigyázz, nehogy elcsöppenjen a nyálad. A szüleid nem tanították meg neked gyerekkorodban, hogy nem illik egy nőt megbámulni? - kérdeztem rá másodpercekkel később, amikor még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel bámult rám, mint amikor rám kapta az íriszeit. 

- Bocs... én nem... - motyogta, de nem igazán érdekelt. 

"Csak egy újabb pofátlan vendég, aki szívesen bámulná a melleimet. Nem újdonság." - gondoltam. 

- Amúgy, ha Louist keresed, kár a gőzért, mert lejárt a munkaideje. Én vagyok itt még két órán keresztül, szóval muszáj lesz velem beérned. - visszafordultam a pult fal felé eső részéhez és elkezdtem a lehető legfényesebbre törölgetni egy ronggyal a kis mosogatógépből kiszedett kristálypoharakat, hogy addig se kelljen beszélgetni a sráccal. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy premier plánból nézhette a fenekemet.

- Köszönöm az italt. Írd a számlámhoz, kérlek.

Visszafordultam hozzá és talán a kelleténél egy fokkal durvábban vágtam rá, hiába kötelező kedvesnek lennünk minden utassal. Nem akartam beszélni Vele, hiába akadt meg rajta a szemem, amikor beléptem a helyiségbe. A kócos szőkés haja, borostás arca, a hátán feszülő fehér póló vagy a tény, hogy mindenképpen beszélgetni szeretett volna velem. A lelkem mélyén éreztem, hogy előbb vagy utóbb piszkosul meg fogom magamat égetni, ha közel kerülünk egymáshoz, de nem tudtam ezzel foglalkozni. Mert nem akartam foglalkozni azzal a belső kis hanggal, ami ezt suttogta az este folyamán.

- Már megtettem.

- Pierre. - mondta a jobb kezét felém nyújtva. Vonakodva fogadtam el. 

- Cassandra. 

Tartottam attól, hogy ha még jobban szóba elegyedünk, elrontok valamit és azzal véget vetek az egésznek, ezért inkább felvettem az egyetem két éve alatt kialakított álarcomat és a dolgomat végeztem. Kiszolgáltam a bárszékekre nevetgélve helyet foglaló baráti társaságot és igyekeztem kizárni Pierret. A szőke srácot, akinek a tekintetét egész végig magamon éreztem, ami nem segített a helyzetemen, hogy elzárkózhassak tőle. Az álarc tűnt a legjobb megoldásnak, mivel fogalmam sem volt, hogyan kezdjek el ismerkedni vele. Tíz éves koromtól az érettségiig egy bentlakásos katolikus leányiskolában tanultam, ahol a szobatársaimmal még esélyünk sem volt fiúkkal ismerkedni, nemhogy összejönni valakivel. Így volt lehetséges, hogy húsz éves koromig még nem voltam senkivel, minden létező értelemben. És bár az egyetem alatt volt pár szaktársam, de egyikben sem bíztam meg kellőképpen - akivel megosztottam volna életem elsőjét -, ezért egyikükkel sem fordult komolyabbra a dolog. Már ha értitek, mire gondolok. 

Amint a már spicces állapotban lévő csapat elhagyta a bárt, ismét visszafordultam az előbbi helyemhez. 

Az azt követő órában úgy tűnt, kissé megenyhültem, bár lehet, hogy csak a kíváncsiságom nőtt túl a makacsságomon. Belementem Pierre beszélgatésébe és a munkaidőm lejárta előtt kezdett egyre jobban érdekelni a fiú lénye. 

- Pierre... - nagyon magabiztosan döntöttem el, hogy nem akarom, hogy végetérjen a csevej, viszont megakadtam. Reméltem, hogy nem hallotta meg, de sajnos nem volt ilyen szerencsém. Hátrafordult és kérdőn nézett rám. - Jót beszélgettünk, ha gondolod, akkor folytathatnánk odakint, csak felveszek valami melegebb ruhát. 

- Rendben. A társalgó bejárata előtt várlak. - kacsintott egyet és magamra hagyott a bárban. 

•••

- Én szeretnélek jobban megismerni, Cassandra. Egy okos, intelligens és kedves lány vagy. Megfogott benned valami, nem mellesleg jó veled beszélgetni is. - egy pillanatra lefagytam és majdnem kiszaladt a számon, hogy az én figyelmemet is rendesen felkeltette azokkal a hatalmas tengerkék szemeivel, de szerencsére villámgyorsan visszavettem az este felhúzott, magabiztos, talán kissé távolságtartó álarcomat.

- Hát, öhm... Jó, rendben. Hajrá, Pierre. Sok sikert... - ezúttal rajtam volt a sor, hogy  kacsintsak egyet. - Egyet viszont árulj el. Mi a teljes neved, Pierre? Csak mert nem randizhatok valakivel, akinek nem tudom a nevét...

- Pierre Hubert. - felelte egy fél pillanatra hezitálva, de nem foglalkoztam vele, mert nem hittem, hogy fontos lehet. 

- Palmer. Cassandra Palmer. Jó éjt, Pierre! - mondtam egy lágy mosollyal az arcomon, majd otthagytam Őt a hűvös, holdfényes éjszakában.

- Jó éjt, Cass!

A kabinomba visszaérve nem foglalkoztam a pizsamámmal, úgy, ahogy voltam, melegítő nadrágban és pulcsiban dőltem be a fehér ágyneműk közé. Hiába járt már fél három körül az idő, mégsem voltam képes elaludni. Az okát pedig pontosan tudtam. Mert a francia - a nevéből ítélve legalábbis az - fiú olyannyira belefészkelte magát az agyamba, hogy egész végig a közöttünk lezajlott különböző interakciók villantak be. A telefonomat magamhoz véve elkezdtem görgetni a közösségi oldalaimat, de hamar meguntam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beírtam a nevét a keresőbe, de furcsa módon nem dobott ki semmit, pedig azt mondta, hogy sportoló. Mindegy. A készüléket az ágy támlája felé felfüggesztett polcra helyeztem és kényserítettem magamat az elalvársa, ugyanis tudtam, hogy nem alhatom majd át az egész napot, úgy, mint régebben.