Szeretném, hogy szeress

.

A teste az enyémhez tapadt, minden egyes izmát éreztem ennek a különlegesen harmonikus testfelépítésű férfinak. Mivel nem reagáltam a szavaira, a bal térdét, amelyet a két lábam között tartott, egyre magasabbra húzta. Halkan felnyögtem, hogy elfojtsam a sikolyt, amikor a térde a combom közé feszült. Az érzékeny helyeket ingerelte, a hátam akaratlanul is ívbe feszülszt, ezáltal a fejem is hátrább hajlott. A testem csak felizgult állapotban viselkedett így, a tapintható agresszió ellenére ugyanis pontosan ez volt a helyzet.
-Ne provokálj, Nathalie-sziszegte a foga között.
-Jól van, lenyugszom, csak szállj le rólam.
Tom kecses mozdulattal felpattant a szőnyegről, és letette a piszolyát az asztalra. Kézen fogott, és leültetett a fotelba.
-Így határozottan könnyebb lesz. Szóval, ami a képeket illeti...-kezdett bele.
-A születésnapodon szemtanúja voltam a medencés jelenetnek közted és a pasid között.
Amikor elszaladtál, már tudtam, ez lesz a nap, amikor bevezetlek az életembe. Mivel a barátod egy szalmaszálat sem tett keresztbe azután, hogy elhagytad a szállodát, tudtam, hogy nem érdemel meg téged, és nem fog sokáig vágyakozni utánad. Amikor eltűntél, a barátaid elmentek enni, mint ha semmi sem történt volna. Akkor az embereim összeszedték a holmidat a szobából, és hagytak egy levelet, visszatérsz Lengyelországba, elköltözől a lakásból és eltűnsz az életéből. Lehetetlen, hogy ne olvasta volna, amikor evés után visszament a szobába. Este, amikor kiöltözve, és ragyogó hangulatban elmentek a recepció mellett, a szállodaportás szóba elegyedett velük, és ajánlotta nekik az egyik legjobb bárt a szigeten. A Toro szintén hozzám tartozik, és ennek köszönhetően ellenőrzés alatt tarottam a helyzetet. Ha megnézed a képeket, láthatod az egész történetet, amit az imént hallottál. Mindezt, ami a klubban történt... hát iszogattak, buliztak, és Raphael szemet vetett az egyik táncosnőre, a többit oedig már láttad. A képek szerintem magukért beszélnek.
Ültem, és hitetlenkedve bámultam rá. Néhány óra alatt az egész életem fenekestül felfordult.
-Vissza akarok menni Lengyelországba, kérlek, engedj haza!
Tom felállt a kanapéról, és a pislákoló tűz elé fordult, ami már szinte kialudt, és csak félhomályban világította be a szobát. Fél kézzel a falnak támaszkodott, és mormolt valamit németül. Mély lélegzetett vett, felém fordult, és így szólt:
-Sajnos a következő egy évben ez nem lehetséges. Azt akarom, hogy nekem szenteld a következő évet. Igyekszem mindent megtenni, hogy belém szeress, és a következő születésnapodon sem történik semmi, elengedlek. Ez nem ajánlat, hanem tájékoztatás, nincs választási lehetőséged. Csak elmondom mi lesz. Egy ujjal sem nyúlok hozzád, nem teszek semmit, amit ne szeretnél, nem kényszerítelek semmire, nem foglak megerőszakolni, ha ettől féltél...Mert ha tényleg te vagy az amennyit a saját életem ér. A rezidencián minden a rendelkezésedre áll, kapsz testőröket, persze a felügyelet miatt, kizárólag csak a biztonságod érdekében. Te választod ki azokat, akik védenek, ha nem vagyok itt. Bejárásod lesz az összes érdekeltségemben, nem akarlak bebörtönözni, ha esetleg mutatni akarsz valamelyik klubban, vagy csak elmenni estére, semmi akadálya...
-Te most viccelsz, ugye? Üljek itt nyugodtan, mintha mi sem történt volna? Mit gondolnak majd a szüleim? Te nem ismered az anyámat, ő elsírja magát, ha megtudja, hogy elraboltak, és az egész hártalevő életét annak fogja szentelni, hogy megtaláljon. Inkább lőjél le most, mint hogx az én lelkemen száradjon, ha történik valami. Ha kiengedsz ebből a szobából, elmenekülök, és soha többé nem látsz. Nem akarok a tulajdonod lenni, sem a tied, senki másé.
Tom közelebb lépett hozzám, mintha tudta volna, hogy mindjárt megint történik valami nem túl kellemes. Kinyújtotta a kezét, és odaadta a másik boritékot.
Ott tartottam a kezemben, és azon gondolkodtam, kinyissam-e, vajon ugyanaz történik-e, mint egy pillanattal korábban. Kutató pillantást vetettem Tom arcára.
A tüzet nézte, mintha a reakciómat várta volna arra, ami a borítékban lapul.
Feltéptem a borítékot, és remegő kézzel kihúztam az újabb képeket. Mi a franc lehet ez?, gondoltam. A képek a családomat ábrázolták: az anyámat, az apámat és a testvéremet. Hétköznapi helyzetekben, házimunka közben, a barátokkl ebédelve, az ablakon keresztül a hálószobában, alvás közben.
-Ez mi akar lenni?-kérdeztem felháborodva, az őrület határán.
-Ez a biztosítékom arra, hogy nem fogsz elszökni. Nem fogod kockáztatni a családod életét és biztonságát. Tudom hol laknak, hogyan élnek, mit dolgoznak, hánykor mennek lefeküdni, és mit esznek reggelire. Nem akarlak rabként őrizni, mert tudom, hogy nem is vagyok képes erre, ha nem vagyok itt, nem foglak bebörtönőzni, megkötözni vagy bezárni. Az egyetlen, amit tehetek az, hogy ultimátumot adok neked: te adsz egy évet nekem, és a családod biztonságban és védve lesz.
Ott ültem vele szemben, és azon gondolkodtam, hogy képes lennék-e megölni őt. Az asztalon kettőnk között ott hevert a pisztoly, én pedig mindent meg akartam tenni a családom védelmében. Felkaptam a fegyvert, és Tomra céloztam. Még mindig nagyon nyugodtan ült, de a szeme izzott a dühtől.
-Nathalie, megörülök tőled és érted egyszerre. Tedd le a fegyvert, mert egy pillanat, és a helyzet már egyátalán nem lesz vicces, és kénytelen leszek bántani téged.
Amint befejezte a mondatot, én becsuktam a szemem, és meghúztam a ravaszt. Nem történt semmi. Tom rám ugrott, kitépte s kezemből a fegyvert, és felrántott a karomnál fogva, azután letepert a kanapéra, ahonnan fölállt. Hasra fordított és az egyik díszpárna zsínorjáv összekötötte a kezem. Amikor befejezte, leültetett, vsigys inkább ledobott az egyik kerevetre.
-Először ki kell biztosítani! Így akarsz beszélgetni? Így akarod? Meg akarsz ölni, azt hiszed, olyan könnyű az? Azt hiszed, nem probálta még senki?
Amikor abbahagyta az ordítást felsóhajtott, és rám nézett a dühös és jéghideg tekintetével.
-Bill!-kiáltotta el magát.
Az ajtóban felbukkant az ifjú német, mintha csak az egész idő alatt a fal mögött állt volna, a hívásra várva.
-Vezesd Nathaliet a szobájába, de ne zárd rá az ajtót!-utasította angolul a brit akcentusával, hogy én is értsem.
Aztán hozzám fordult:
-Nem zárlak börtönbe, de ne kíséreld meg a szökést!
Elkapott a zsínór végénél, amit Bill átvett tőle, teljesen közömbös arccal. Tom bedugta a pisztolyt a nadrágjába, és kiment a teremből, előtte azonban egy fenyegető pillantást vetett rám.
A fiatal német széles mozdulattal mutatta az utat, majd elindult a folyosón, a Tom által készített ,,pórázomnál" fogva húzva engem. A zegzugos folyosón áthaladva elértünk a szobáig, ahol néhány órával korábban felébredtem. Bill kikötötte a kezem, biccentett egyet, és becsukta maga mögött az ajtót. Vártam néhány másodpercet, aztán lenyomtam a kilincset, az ajtó tényleg nem volt kulcsra zárva. Nem voltam teljesen bizots benne, hogy át akarom lépni a küszöböt. Leültem az ágy szélére, cikáztak a gondolatok a fejemben. Komolyan mondta vajon? Egy teljes év a családom, a barátaim, Varsó nélkül? A gondolatra eleredtek a könnyeim. Képes volna ilyen kegyetlenségre a szeretteimmel? Nem voltam biztos a szavaiban, de inkább nem akartam megkockáztatni, hogy megtudjam blöfföl-e. A sírás hullámra, ami elöntötte a szememet, olyan volt, mint egy katarzis. Nem tudom, mennyit sírhattam, de végül elaludtam a fáradságtól.
Összekuporodva ébredtem fel, és még mindig a vastag fehér hálóköntösbe bújva. Kint még mindig sötét volt, így hát nem tudtam, még mindig ugyanaz a szörnyű éjszaka tart-e, vagy már a következő.
Fojtott férfihangok szűrődtek be a kertből, kiléptem az erkélyre, de nem láttam senkit. A zajok halkabbak voltak annál, hogysem közel legyenek. Biztos a birtok túlsó felén történik valami, gondoltam. Kételkedve lenyomtam a kilincset, de az ajtó még mindig nem volt zárva. Kiléptem a szobából, és egy hosszabb pillanatog gomdolkodtam azon, hogy lépjek-e egyet előre, vagy inkább húzodjam vissza. Végül győzött s kiváncsiság, és elindultam a sötét folyosóny a felém szűrődő hangok felé.
Forró agusztusi éjszaka volt, az ablak könnyű függönnyel lengedeztek a tengerillatú szélben. Az alkonyban fürdöző ház most csendes volt. Nyilvánvaló volt, hogy Bill nélkül el fogok tévedni a zegzugos folyosókon, és valóban, egy pillanat múlva már fogalmam sem volt, merre járok. Az egyetlen dolog, ami vezetett, ahogy haladtam előre, egyre hangosabb férfihangok beszélgetése volt. Bementem egy résnyire nyitott ajtón, és egy óriási hallba jutottam, amelynek hatalmas ablakai a felhajtóra nyíltak. Az ablaktáblához léptem, és megkapaszkodtam a széles vastag keretben, kissé elbújva mellette.
A félhomályban Tomot láttam meg, néhány alak társaságában. Egy ember térdelt előttük, aki németül kiabált kétségbeesetten. Az arca, ahogy Tomot nézte, pánikról és rémületről árulkodott. Tom nyugodtan állt, kezét bő fekete nadrágja zsebeibe süllyesztve. Jéghideg tekintetével meredten nézte a férfit, várta, hogy a rimánkodás végéhez érjen. Amikor elhallgatott, Tom nyugodt hangon odavetett neki egy-két mondatot németül, aztán kihúzta az övéből a pisztolyt, és fejbe lőtte. A test a felhajtó közvetére hanyatlott.
Ahogy ezt megláttam, egy sikoly tört ki a mellkasomból, hiába próbáltam visszafojtani a tenyeremmel. Ahhoz azonban elég hangos volt, hogy Tom felemelje a tekintetét az előtte heverő testről és rám nézzen. A tekintete hideg volt, és érzéketlen, mintha semmilyen hatást nem tett volna rá a tett, amit az előbb elkövetett. A hangtompítónál fogva átadta a fegyvert a mellette álló férfinak, én eközben a padlóra rogytam. Kétségbeesetten a próbáltam levegőhöz kutni, de nem sikerült. Csak az egyre lassúló szívdobogásomat hallottam és a fejemben dörömbölő vért, a szemem kezdett elsötétülni a világ, és a gyomrom határozott jelét adta, hogy a nemrég megivott pezsgő egy pillanat múlva a szőnyegen landol. Remegő kézzel próbáltam kioldani a kálóköntös övét, amely úgy tűnt, egyre jobban szorít, megakadályozva, hogy levegőt vegyek. Végignéztem, hogy meghal egy ember, a fejemben, mint egy beakadt filmszalag folyamatosan az eldörrent lövés képe játszodott újra. Az ismétlödő jelenettől szinte teljesen kiszökött az oxigén a testemb. Megadtam magam, nem harcoltam tovább. A tudatom maradékával még észleltem, ahogy meglatulbq hálóköntös öve, és két ujj probálja kitapintani a gyenge pulzusomat. Az egyik tenyér becsúszott a hátam alá a tarkómnál, és megfogta a fejem, míg a másik kéz a behajtott lábamat tarotta meg. Éreztem, hogy mozgásban vagyok, ki akartam nyitni a szemem, de képtelen voltam felemelni a szemhélyamat. Hallottam mindenféle hangokat körülöttem, de csak egy jutott el hozzám világosan:
-Nathalie, lélegezz.
Ez az az akcentus, villant át az agyamon. Tudtam, hogy Tom ölel, az az ember, aki egy pillanattal ezelőtt elvette egy másik ember életét. Tom belépett az ajtón, a lábával maga után behúzva. Amikor éreztem, hogy lefektet az ágyra, még mindig levegőért küzdöttem, amely hiába volt egyre bőségesebb, még mindig nem volt elég ahhoz, hogy annyi oxigénhez kapjak, amennyire szükségem volt.
Tom a kézfejével kinyitotta a számat, és a másik kezével egy tablettát nyomott a nyelvem alá.
-Nyugalom, csak gyógyszer. Az orvos, aki a gondodat viseli, éppen ilyen helyzetekre hagytam itt.
Egy pillanattal később a lélegzetem már egyre egyenletesebb lett, a szervezetem is kezdett oxigénhez jutni, amitől a szívem is nyugodtabb sebességre kapcsolt. Lehanyatlottam a párnára és elaludtam.