ENNYI ÉV UTÁN IS *Szoboszlai Dominik*

Elbúcsúzás

Dóri                                                                                                                                                                          2015.június 16.

A kanapén ülök este kilenckor.  Arra várok, hogy mikor jön el az a pillanat, hogy anyám ki engedi Dominikot az öleléséből és eltudunk búcsúzni. Már most hiányzik pedig még nem is ment el. Nincs több közös nyarunk és nincs több este lemegyünk a focipályára üzenet.  Anyám lassan el engedte Dominikot. Könnyes szemével rám nézet és elmosolyodott. Majd kiment a szülőkhöz az erkélyre. 

-Eljött a búcsú pillanata.-próbálok egy mosolyt erőltetni a mondatom közben.

-El.-ül le mellém. A bal kezével magához húz.-Tessék.-nyúl a dohányzó asztalon levő két fekete hajgumiért amit ő adott szülinapomra. Az egyikbe bele bújtatja a jobb kezemet a másikba pedig az ő ball keze kerül.- Ezeket csak akkor vegyük le ha már semmit nem érzünk a másik iránt és ha majd találkozunk akkor tudjuk ki lépett már tovább.-puszilt meg homlokom. Mire belőlem újra elő jött a sírás.-Dodó ne sírj. Amilyen hamar csak tudok beszélni rögtön hívlak.-vigasztalt de ezzel most semmit sem ért. Belőlem csak úgy folyt a könnyem.

-Már most hiányzol és még el sem mentél.-suttogtam halkan a mellkasába.

-Nekem is Törpilla. 

-DOMINIK.-kiabált be neki az apukája.-Mennünk kell.

-Kiscsillag. Majd nemsokára jövök.-ölelt újra meg és nyomott egy puszit az arcomra. Én teljesen értetlenül bólogattam. Ki kisértük Dominikot és Zsoltot. Zsanett anyuval beszélgetett kint én pedig még mindig csak sírtam. 

Elkezdett a mellkasom szorítani. Nem kaptam levegőt. Egy hírtelen fájdalom elkezdett a mellkasomon át futni. Homályosan láttok mindent. A zokogásom egy pillanatra se maradt abba sőt még erősebb lett.   

-Anya-próbáltok kiabálni de nem tudok. A lábam össze csuklott. A zokogásomat hamar át vette az ordítás. 

Erre mindenki be sietett. Zsanett leguggolt mellém. A szüleim pánikba estek. Hívták a mentőt.

A mentő elment. Én pedig már nem éreztem a borzasztó érzést. A mentősök meg állapították, hogy pánikrohamom volt. Kaptam rá gyógyszert és elmondták mivel tudom ezeket a rohamokat megkönnyíteni. Zsanett segítségével feltudtam menni a szobámba, hogy ki sírjak mindent magamból. Be ültem az ablakpárkányomba és bámultam ki az ablakon. Vártam rá, hogy vissza jöjjön. Az ágyamon lévő telefonomért nyúltam és szemezgettem az üzenet ablakkal. Rá akartam írni én tényleg, de félek túl sok lennék neki. Holnap műtétem. Aludnom kéne de a fájdalmam jelenleg sokkal erősebb. Nem bírom felfogni, hogy képes volt itt hagyni mikor tudja mennyire fontos nekem ez a műtét mivel a tenisz az életem. Ő pedig simán elmehetett volna jövőhéten vagy akár még a jövő hónapba is. Nincs korláthoz kötve.