Till The End

3.

1 hónappal később

Kijött az első albumom. A fanoknak úgy tűnik nagyon tetszik és a kritikusok sem szedik szét, sok pozitív visszajelzést kaptam róla és most már koncerteket is adok. Írok zenéket esténként a koncertek után és reggel megyek próbálni egészen délutánig. Minél jobban próbálom elterelni a figyelmem a sok kommentről, akik nem mondanak jókat rólam. Ma reggel, mikor felkeltem, nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz rám minden, de ahogy edzés közben megcsippant a telefonom, elkezdtem olvasni a kommenteket. Aztán már kiszűrtem minden jót és csak a rosszat láttam, már pedig volt bőven. Edzés közben végig azok jártak a fejemben.
Hirtelen kopogást hallottam, majd benyitott valaki.
-Chan! Te meg hogy kerülsz ide?
-Beszöktem.
-Dehát miért? Írhattál volna és átmegyek.
-Éppen erre jártunk a fiúkkal és megengedték, hogy beugorjak, hallom nemsoká koncerted lesz.
-Nemsoká? Dehát... -rá néztem az órára és ekkor döbbentem rá, hogy nemcsak végig gyakoroltam az egész napot evés nélkül, de már késésben is vagyok.
-Ó tényleg. Lassan indulnom is kell. -szedtem össze a cuccaimat.
-Persze. Elkísérjünk?
-Dehogy! A koncert után beugrom ha ráértek.
-Persze. Várunk majd.
-Chan?
-Hm? -fordult vissza a megszólításomra.
-Megölelsz légszi? -kértem fáradtan.
-Persze. Gyere ide. -tárta szét a karjait, majd magához szorított és nyomott egy puszit a fejemre.
-Köszönöm.
-Ez nekem is kellett már. -sóhajtott egyet miközben elengedett.
Elköszöntünk, majd elváltak az útjaink és én siettem is a koncert helyszínére. Ott már a stylistok fogadtak és elkezdték megcsinálni a sminkem meg odaadták a fellépő ruhát.
Egy óra múlva már bőven a koncertem felénél jártam, mikor kezdtem érezni, mennyire is fáradt vagyok valójában. Kezdett elhalvanyodni a látásom és a kezem is remegett. Jeleztem, hogy nem vagyok jól, de a szervezők csak azt mondták, hogy húzzam ki valahogy, tehát folytatom kellett.
Amikor a koncert már a végefelé járt, összesen két dal volt hátra, hirtelen, a semmiből, úgy éreztem hogy elcsöndesül minden körülöttem. A látásom teljesen elsötétült és elvesztettem az egyensúlyom. Megszűnt a világ körülöttem és nyugodt csönd alakult ki. Egészen addig, amíg valami zúgni kezdett. Majd pittyegni is. Hirtelen fényt láttam, nagyon erősen, így kifeszítettem a szemeim, kötelezve magam, hogy körbe nézzek. Egy fehér kórtermi ágyban feküdtem, ami nagyon rosszat jelentett a karrieremre nézve. Csak remélni tudtam, hogy semmi komoly nem történt és már holnap mehetek is vissza edzeni, de nem volt senki hogy megkérdezzem ezeket. Egyedül voltam. Ekkor üt legerősebben a magány, amikor a kórházi ágyadnál sincsen ott senki.
Egy ideig csak bámultam ki az ablakon, majd visszaaludtam. Valószínűleg átaludhattam az egész éjszakát, mert mikor felkeltem már erősen sütött a nap. Ahogy körbenéztem a szobában, már nem voltam egyedül. Valaki ott telefonozott a székben mellettem, szóval érdeklődve felültem.
Ahogy észre vette, hogy megmozdultam, felkapta a fejét és odapattant hozzám.
-Héj héj csak óvatosan.

Han volt az. Ott állt egy szürke pulcsiban és farmerban, a kapucnija a fejébe húzva és aggódóan kémlelt engem.
-Han? Ön meg..
-Hallottuk mi történt. Mindenki el akart jönni, de csak egy embert tudtunk megoldani, szóval kikönyörögtem, hogy én legyek az. -nem értettem, miért akart ő jönni, de csak bólintottam.
-Hogy érzed magad? -kérdezte.
-Jobban. Csak fáradt voltam, nem olyan nagy dolog. -próbáltam megnyugtatni.
-Dehogynem az. Az orvosok azt mondták, hogy nem csak nem vagy elég kipihent, ki is száradtál és alultáplált is vagy.
-Miért mondták el ezt neked? -lepődtem meg.
-Azt mondtam, hogy a testvérem vagy. -vonta meg a vállát- Bocsi. De tudni akartam, hogy mi van veled. -erre felsóhajtottam.
-Örülök, hogy látom.. de miért akart ennyire ön jönni?
-Mindenkinek voltak már ilyen alkalmai tőlünk, hogy nem figyeltünk eléggé az egészségünkre, de mivel te szólóban vagy, nincs senki, aki segítsen kimászni ebből.
-De ez tényleg nem olyan nagy dolog, csak túl sokáig voltam a próbán..
-Mindig van valami oka, amikor sokat vagy a próbateremben. Mi történt?
-Semmi tényleg, csak tökéletesíteni akartam mindent.
-Tökéletesíteni?
-Hát.. láttam néhány kommentet, amik azt mondták..
-És már meg is van a probléma forrása. -mondta kicsit lelombozódva- Az utálók.

-Dehogyis! Tudom kezelni a negatív kommenteket! Csak.. igazuk volt. Nem volt elég jól megcsinálva a táncom. Ki kellett javítani. Aztán elment az idő. Ma meg sietnem kellett a koncertre és elfelejtettem enni valamit, ezért kicsit rosszul lettem. Ennyi az egész.

-Persze. De figyelj rám egy kicsit. Jobb lett? Úgy értem így nem tudtad végigcsinálni a koncertet.

-..Igaza van. Majd legközelebb.. odafigyelek.

-Amikor trainee voltam és Chan még nem választott ki minket, én is nagyon kemény voltam magammal. Tudod mi lett a vége?

-Nem, mi?

-Elájultam edzés közben és egy tánc tanár talált rám. Bevertem a fejem és két hétig egyáltalán nem edzhettem. Teljesen kiestem a gyakorlatból és szinte újra kellett kezdenem az egészet.

-Sajnálom.

-Én pedig azt sajnálom, hogy nem vettem észre, te min mész keresztül.

-Ne hibáztasd magad. Hisz nem is találkoztunk. Honnan kellett volna tudnod?

-Ami azt illeti, ezt is sajnálom. -csönd lett.

-mondták, hogy mikor mehetek haza? -jutott eszembe hirtelen.

-ó igen. még le kell folynia az infúziódnak, olyan fél óra, aztán mehetünk is.

-mehetünk? mi? -kérdeztem meglepődve.

-Persze, elkísérlek.

-nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. biztos lesz itt néhány ember, akik tudják, hova hoztak engem.

-nem baj, majd eltakarom magam egy pulcsival. megoldjuk.

-tényleg.. hogy tudtátok megoldani, hogy eljöhess?

-Hát kórházba juttattunk engem. -nevetett fel.

-micsoda? -lepődtem meg teljesen.

-nyugi, nem úgy. csak azt mondtuk, hogy kiment a bokám, nagyon fáj és eljövök megnézetni.
-oh. okos. -mosolyodtam el.

-köszönöm. -mondtam végül.

-persze. -mosolyodott el ő is- hisz mostmár mi is barátok vagyunk, van néhány közös titkunk. -lehunytam a szemem egy pillanatra. majd el is aludtam, mielőtt észre vettem volna.

-Kira! Kelj fel, lassan indulnunk kéne, itt a kocsi. -keltegetett han.

-öhm.. hol van.. a többi ruhám? -ültem fel, miközben megdörzsöltem a szemem.

-itt, a zacskóban. mi kell belőle?

-azt hiszem volt egy bőr dzseki.

-aham, adom. meg itt a cipőd.

-köszi. -miközben felvettem a dzsekit, han segített belebújni a cipőbe. amikor először felálltam, kicsit megszédültem, így elkaptam han karját. ő is megszorította a kezem, hogy megtartson.

-tudsz jönni?

-igen, csak túl hirtelen álltam fel.

-jólvan. lemegyünk és elvileg lesz vagy négy testőr, szóval nem lesz semmi gond. induljunk.

-han?

-igen? -fordult vissza velem szembe.

-ne haragudjon a sok balhé miatt amit okozok.

-ezt már megbeszéltük. segítek amiben tudok. ha nem akarnék akkor is kéne, mert chan a fejemet venné, ha történne veled valami. -mosolyodott el, mire én is elnevettem magam.

-köszönöm. -néztem a szemébe, hogy tudja, mennyire komolyan gondolom. ő felém nyújtotta a kezét és ahogy én odaadtam neki azt, ő összekulcsolta az ujjainkat.

-jussunk ki innen, aztán majd egyszer meghívsz valamire.

-jó. -bólintottam, majd elindultunk lefelé.