Háború és szerelem után

Négyen Londonban

Alexander

Alexander dolgozószobája lassacskán besötétedett, az árnyékok egyre hosszabbá nyúltak, ahogy a hold helyet cserélt a Nappal. Az asztalán álló kiürült whiskey-s üveggel magyarázta, hogy mennyire elszaladt az idő anélkül, hogy feltűnt volna neki. Kit is akart becsapni? Rég nem ártott meg neki ennyire az alkohol. Nem úgy az emlékei.

Megdörzsölte a homlokát, majd az orrnyergét. Hátradőlt a székén, és behunyta a szemét egy sóhajtásnyi időre. Odakintről hallotta Margaretet megérkezni. Szokás szerint nem találta elsőre a megfelelő kulcsot. Mind a négyet végigpróbálta, csak hogy bebizonyosodjon: az utolsó a győztes. Egy - vagy több - órája indult el, hogy beszerezze a szükséges alapanyagokat a vacsorához. Az elmúlt egy hétben kész litániákat zengett arról, hogy miért fontos az aznapi este. Alexander mindannyiszor becsületesen végighallgatta, de abban a percben, ha fegyvert fogtak volna a fejéhez, sem tudta volna visszaidézni.

Margaret magassarkújának kopogása elhalt, ahogy megállt Alexander dolgozószobájának csukott ajtaja előtt. Az üvegen átütő sziluettje is elég volt ahhoz, hogy Alexander megállapítsa: éppen magával vitázik. Végül tovább haladt, és a konyhában kezdett csörömpölni. Alexander tisztában volt vele, hogy Margaret folyamatosan aggódik érte, de nem érzett valódi késztetést arra, hogy eloszlassa az aggodalmait. Köszönte szépen, megvolt így.

Csukott szemmel élvezte a jól ismert érzést, ahogy a keserű cigarettafüst végigáramlik a torkán, majd ki a száján. Felállt az asztala mögül, hogy az ablakhoz sétáljon, és mást is lásson az irathalmokon és a papíron lévő összefolyt betűkön kívül. Félrehúzta a fehér függönyt, és lenézett a városra. Az elmúlt hat hónapban hozzászokott a nyüzsgő londoni élethez. Megszokta a bérelt házukat is, a legcsekélyebb mértékben sem vágyott vissza Sheffieldbe. Elnyomta az ablakpárkányon a cigarettáját, hogy már gyújtsa is a következőt. Hamarosan a kilátás helyett saját gondolatait látta maga előtt, melyekben időnként - többnyire a legalkalmatlanabb pillanatokban - engedélyezett magának néhány kósza percet az emlékezésre.

Az esetek többségében üdítően hatott neki Margaret társasága. Életet lehelt a fehér falakba, a nagy belmagasságú szobákba és a sötét folyosókba. Viszonzatlan szerelme viszont kimondatlan igazságként folyamatosan kettejük között lebegett. Margaret mindent beleadott, hogy megszerettesse magát Alexanderrel, de hiába, ha egyszer nem vele volt a baj. Alexander tisztában volt vele, hogy a saját érzései a hibásak, már ha hibának nevezheti, hogy egy áruló felé húz a szíve. Valamiért nem érezte annak. Ostobaságnak igen, de hibának nem. Őszintén igyekezett minden érzelmét a haragba összpontosítani. De hiába: a dühe végül elpárolgott. Nem tudta sokáig okolni a lányt, aki a családja érdekeit nézte, hisz elvégre ő maga is mindig így tett.

A gondolataiból két kopogás zökkentette ki, ami után résnyire nyílt dolgozószobájának ajtaja. Hátrafordult, és szembenézett a helyiségbe bebújó Margarettel, aki aznap estére minden bizonnyal a szekrényében megtalálható legszebb ruháját vette fel. A zöld, bokáig érő estélyi kifogástalanul omlott végig - már-már túlságosan - vékony alakján, vörös haja tökéletes kontrasztban állt pirosra festett ajkával. Néhány lépéssel Alexander mellett termett, könnyedén felült a férfi asztalára, és a kezét nyújtotta felé. Alexander elfogadta azt, közelebb lépett hozzá, és végignézett rajta.

– Gyönyörű vagy – állapította meg, és végigsimított mutatóujjával Margaret felkarján.

A nő ajka széles mosolyra húzódott. Magához húzta Alexandert, majd gyors puszit nyomott a szájára. Rúzsának nyomát mutatóujjával tűntette el.

– Te pedig nyúzott. Mennyit aludtál az elmúlt napokban? – kérdezte, és végigsimított Alexander kemény arccsontján, majd a lila karikákon a szeme alatt.