Háború és szerelem után

Búcsúcsók

Florence

A vendégházig alig beszélgettek, megsemmisülten lépkedtek egymás mellett. Isaac a lába elé kerülő kavicsokat rugdosta, és időnként kisöpörte szeméből a haját, mivel az behullámosodott a zivatartól, ami séta közben elkapta őket. Florence is a gondolataiba merült, ahol Alexander távolságtartó arcát látta maga előtt.

Isaac külön szobát foglalt mindkettőjüknek, ezért megbeszélték, hogy három óra múlva találkoznak az ajtajaik előtt, hogy elmenjenek vacsorázni a városban, mielőtt elterveznék a továbbiakat.

Florence a szobába lépve leakasztotta a nyakából a gyöngysort, amit édesanyjától kapott ajándékba a születésnapjára, majd lerúgta a lábáról krémszínű magassarkúját, és hanyatt dőlt az ágyon. Kényelmetlen volt, a rugók nyomták a hátát, a matrac el volt vékonyodva. Alig másfél órát tudott pihenni, mielőtt kopogtattak az ajtaján.

Isaacre számított, de bátyja helyett Alexander állt a folyosón. Florence szemöldöke a magasba szaladt, meglepetten nézett fel az ajtaja mögött álló férfira.

– Bejöhetek? – kérdezte, majd amint Florence engedélyt adott, megkerülte a lányt, és belépett az apró szobába.

Alexander kikukucskált a függöny nélküli ablakon, majd helyet foglalt a szoba sarkába betolt íróasztal mögött. Előhúzott öltönykabátja zsebéből egy gyufásdobozt, meggyújtott egy gyufát, és cigarettát vett a szájába. Kérdőn nyújtott egy szálat Florence felé, aki azonban megrázta a fejét.

Florence az ágy szélén foglalt helyet, onnan nézett az asztal mögött ülő Alexanderre. A férfi arcáról szokás szerint képtelenség lett volna bármit leolvasni, nem is próbálkozott.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal.

– Londonban sincsenek titkok előttem. – Alexander szűkszavúan válaszolt, ami halvány mosolyt varázsolt Florence arcára.

Örült, amiért Alexander visszautalt egy korábbi beszélgetésükre. Eszébe juttatta az együtt töltött időt.

– Ez az egy dolog valahogy nem lep meg – motyogta Florence az orra alatt.

– Más valami igen? – Alexander elnyomta a cigarettáját, és Florence felé fordult.

– Nos, ami azt illeti, nem számítottam rá, hogy ma meglátogatsz. Sőt, igazából arra sem, hogy bármikor meg fogsz. Amikor találkoztunk, úgy tűnt, soha többet nem akarsz látni.

Alexander elgondolkozva megcsóválta a fejét, a tekintete Florence csuklójára tévedt. A lány a karkötőjét piszkálta feszültsége levezetése gyanánt.

A férfi állával az ékszer felé biccentett, majd beszélni kezdett:

– Szép. – A hangja nem tűnt szarkasztikusnak, de őszintének sem. – Az udvarlódtól kaptad? – érdeklődött.

– Igen, Raymondtól – adott választ Florence, majd zavarában a füle mögé tűrte egyik előre lógó hajtincsét.

– Raymond. – Alexander elgondolkodva ismételte el a nevet.

Florence hezitált, de előhozakodott a kérdéssel. Ha Alexander megtehette, úgy érezte, ő is.

– Neked van valakid? – kérdezte, miközben egyik lábát átvetette a másikon.

Próbált úgy tenni, mintha csak ártatlanul csevegni akarna, és nem érdekelné különösebben a válasz.

– Volt, de annak már vége.

Florence bólintott. A nyilvánvaló féltékenység ellenére örült, hogy Alexander legalább megpróbált rálelni a boldogságra utána. Az elmúlt hónapokban gyakran hallotta magában Elliot szavait: ,,Végleg tönkre fogod őt tenni."