Marco Fonseca, Elizabeth O'Quinn, Rosalia Rogers és Hugo Knight. Átlagos nevek, átlagos emberek, átlagos életek. A sors az ami keresztbe húz minden számítást. Gyerekek, kiket gyilkosságra képeznek ki. Te túlélnéd? Egy lennél a Terror Főnixei közül?
...
Puska lövések és hangos dörrenések, ami akár lehetett bomba is. Tudja a fene. Csupán ezekre a hangokra emlékszek vissza, amikor apró, totyogó koromra gondolok. Néhol egy-egy elszórt "Mau garoto!" és "Coloque-o no chão!", amikor elvettem egy teletöltött Walther-t. Fantasztikus dolog volt egy maffiózó apával, egy túlféltő anyával és két gyönyörű, portugál nővérrel cseperedni. Imádtam minden pillanatát, főleg azokat, amikor én is apámmal mehettem rablásokra, csempészésekre. Hét éves koromtól jártam vele mindenhova, azt mondta a szakmát meg kell tanulnom. Egy idő után a főnök nekem is pénzt adott, a segítségem hasznos volt a bandájának. Megtanultam zárakat feltörni, ezáltal sokkal könnyebben bejutottak más bandák lerakatába vagy akár a rendőrségre. Sok volt a veszély, ezt nem tagadhatom, azonban azt hiszem én mindig is ebből táplálkoztam. Amikor születtem apámat egy rablás kellős közepéről rángatták el a kórházba, a nyomában puska golyók és eget leszedő káromkodások, apámnak azonban mindez nem számított: fia született, az akire a legjobban vágyott. A kis trónörökös.
Sokáig neveltek a legnagyobb szeretetben, rengeteget óvtak és figyelték lépteim. A munka alatt is tudtam, hogy biztonságban vagyok, mert apám rajtam tartja a szemeit. A nővéreim voltak a támaszaim, mikor nem értettünk szót apámmal, mindig hozzájuk szaladtam. Anyám szeretett biztonságban tudni, ez pedig neki a négy fal volt, ezért sosem szerettem a társaságát. Jó asszony volt, csak féltett, de nekem éppen ezért nem lett a legközelebbi személy az életemben. Mindenkinél van egy fontossági sorrend, hogy kit mentenél ki legelőször egy égő házból, na nekem ez volt: apám, Agua, Edigenia és anyám.
Ez a sorrend idővel változott, de itt még minden szép volt, ki gondolta volna hogy a tündérmesék is érhetnek csúnyán véget?
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Csodaszép este volt, épp egy rablásra készültünk, az északiak raktárából kellett ellopjunk pár száz kilogramm kokaint. Mindennapi ügylet, nem számított fontos feladatnak, így csak hatan mentünk bevetésre. Meglestük mikor lépnek le a raktár környékéről, majd a nagy, vas ajtókhoz lopakodtam és feltörtem a zárat. Nem szólalt meg semmiféle riasztó, kamerákat sem láttam, ez pedig mind nagyszerű hír volt. Intettem a szétszóródott bandatagoknak, hogy szabad a pálya és megvárva apámat bementünk a helyiségbe. Amikor már majdnem összeszedtük a kijelölt mennyiséget fegyver ropogást és kiabálást hallottunk kintről.
-O que diabos está acontecendo lá fora?! - kiáltott az egyik tag megriadva
-Perigo! Aqui estão eles! Fugir! - ordította kintről az egyik terepfigyelőnk, ám ekkor már késő volt. Betörtek az északiak és nem viccelek, veszetteknek néztek ki, másodpercekkel később pedig ki is derült, hogy azok. Tudtam, hogy innen nincs menekvés, itt csak a halál lesz a felmentősereg. Felhasználtam azt a tudásomat, amit apám tanított meg és felmértem az ellenség fegyvereit: négy KGP-9, öt Colt. Eleve kilencen voltak hatunk ellen, plusz ezek elég kemény fegyvereknek számítottak. Esélyünk sem volt. Ránéztem apámra, ő pedig rám. Félelmet láttam a szemeiben, de a szája mosolyra húzódott.
