Marco Fonseca, Elizabeth O'Quinn, Rosalia Rogers és Hugo Knight. Átlagos nevek, átlagos emberek, átlagos életek. A sors az ami keresztbe húz minden számítást. Gyerekek, kiket gyilkosságra képeznek ki. Te túlélnéd? Egy lennél a Terror Főnixei közül?
...
Tűz. Tűz és halál. Halálvágy, legtöbbször. Ez az, ami röviden leírja a gyermekkorom. Anyukám nagyon fiatalon, csupán tizenkilenc évesen esett velem teherbe. Huszankét évesen már halott volt. Három évet tölthettem vele, de az is rémes volt. Nagyon szerettem őt, ő is engem, de apám...apám, ő már egy teljesen más tál tészta volt. A legegyszerűbben azt mondhatom, hogy gyűlölt minket. Nem tervezett gyerek voltam. Anya szerelmes volt belé, apám volt a tipikus gazdag szépfiú és sajnos vagy nem sajnos anyám beleesett a hálójába. Apám a választásaira készült, fényes jövő állt előtte. Itt pedig a képbe ugrottam én és anyám, elvágva minden esélyét. Sosem szerette anyát, csupán az egyik kalandja volt. Rengeteget győzködte, hogy vetessen el, hogy ne tartson meg, mert ő még fiatal, előtte az élet, most a karrierjére akar koncentrálni és majd megkéri anyám kezét, egy gyönyörű kertesházat vesz neki és annyi gyereket szülhet, amennyit akar, csak most engem ne akarjon. Ez az egész nem volt igaz, semmi sem valósult volna meg ezekből az ígéretekből és ezzel anyu is teljesen tisztában volt. Éppen ezért kiállt a jogaiért és megtartott. Engem választott. A nagy szerelme helyett. Engem. Még mindig hihetetlen abba belegondolni, hogyha akkor megöljön talán egy teljesen más élete lehetett volna. Már nem tartoznának apámmal egymás életébe, talán már tényleg lenne egy csodálatos, szerető férje, egy gyönyörű kertesháza, sok-sok apró, nevető kisgyereke és talán, talán még mindig élne. Azonban ő másképp döntött. Lehetne ezért hála is a szívemben, lehetnék boldog azért, hogy hagytak élni, csakhogy mindez nem ilyen egyszerű. Három éves voltam, amikor anyám elment velem látogatóba nagyapáékhoz. Rengeteget verte az a féreg, tisztán emlékszem, hogy nagymama akkor is győzködte, hogy jöjjünk el és itt együtt megélünk valahogy. Papus játszott velem kint a kertben, majd bement egy pillanatra a nőkhöz, hogy segítsen valamit kinyitani. Csak ilyen apróságok, amelyek meséssé teszik egy család életét. Kint játszottam a homokban és vártam vissza papát, azonban ami abban az egytized másodperc apró töredékében történt, arra mindig emlékezni fogok. Hangos sikítás, azt hiszem a mamáé. Felpillantva az égő házat láttam, amiből nem tudnak kijönni a nagyszüleim és anyukám. Sírva a hátsó ajtóhoz rohantam, de anya azt kiáltotta, hogy maradjak kint.
-Örökkön örökké szeretni foglak, Betty! - rogyott össze a padlón, mert rengeteg füstöt nyelt. Annyira próbálkoztam, hogy ne így legyen, hogy ne veszítsem el az egyetlen embert, aki igazán számít, de kérlek! Három éves voltam. Fél órára rá érkeztek ki a tűzoltók, hogy ápoljanak valamit, ami már rég halott. Az elszenesedett ház maradékait kezdték el vízzel locsolni és akkor találtak rám. Kint ültem, a homokozóban és megállíthatatlanul zokogtam. Meghaltak, persze, hogy meghaltak. Nem élhettek túl egy ekkora tüzet. Órákkal később apám fogta meg a kezem, hogy mennünk kell.
اوووه! هذه الصورة لا تتبع إرشادات المحتوى الخاصة بنا. لمتابعة النشر، يرجى إزالتها أو تحميل صورة أخرى.
Mindenki gyászolta az édesanyám ebben a kicseszett városban, kivéve apámat. Ő volt akkor már a polgármester, mindent elért amit akart. Nem vitt el a temetésre. Azt mondta ez túl nagy megterhelés lenne a kis lelkemnek. Ha most találkoznék vele megmondanám neki, hogy "Te faszfej, láttam őket meghalni! Az szerinted nem volt megterhelés?!". Nem láthattam az anyukámat, még egyszer, utoljára.
