Marco Fonseca, Elizabeth O'Quinn, Rosalia Rogers és Hugo Knight. Átlagos nevek, átlagos emberek, átlagos életek. A sors az ami keresztbe húz minden számítást. Gyerekek, kiket gyilkosságra képeznek ki. Te túlélnéd? Egy lennél a Terror Főnixei közül?
...
-Rosa. Már megint ezt csinálod? - suttogja apám mellém térdelve. Homályosak az emlékeim abból az időből. Csupán néhány kép villan fel, ahogy anyám és apám egymással harcolnak. Nem szerették sosem egymást, mondjuk azt a nőt, akit anyámnak kellene nevezzek nem is lehet szeretni. Azt hitte beeszik az emberek a meséjét, hogy ő milyen jó asszony, hogy mindent megad a férjének, hogy teljes szívéből szereti az egyszem lányát. Csakhogy az emberek nem hülyék. Egy idő után mindenki kiismerte őt és a kis mocskos ügyleteit.
Sosem akartam olyan lenni, mint ő, mindig tagadtam, hogy lenne hozzá bármi közöm is, de a beteges, horrorisztikus függőségem mind csak ráemlékeztetett. Engem is és apámat is. Ő próbált engem elfogadni, próbált szeretni, mindent megadni, azonban a gyűlöletét nem tudta elfojtani.
Öt éves voltam, amikor először megkóstoltam valaki vérét. Túl nagyot húztam be egy kisfiúnak, akinek nem tetszettem és az öklömön maradt egy kevés vér, ami az orrából származott. Hirtelen felindulás volt, meg sem gondoltam, azt hiszem akkor még nem is értettem, hogy mit is teszek, de megtettem. Az ajkaimhoz érintettem édes vérét és attól a pillanattól kezdve a függője lettem.
Minden egyes áldozatom vérét megkóstoltam, néha még a sajátomét is. Apám próbált ez ellen tenni, hol szépen, hol csúnyán, azonban semmi sem hatott. Beteg voltam és ezen nem lehetett változtatni.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Azon a napon, mikor félholtra vertem a pszichiáterem, Miss.Clementint és a vérét kóstolva találtak rám, apámban valami megtört. Láttam a félelmet és a tömény gyűlöletet a szemeiben. Nem tehettem róla, ez voltam én és hiába is próbáltam, nem tudtam ellenállni a dühömnek és a vér iránti vágyamnak. Csak akkor tettem ilyent, ha felidegesítettek, márpedig ez gyakran előfordult.
Apám két szélütést kapott két, egymást követő héten. Az elsőt túlélte, a másodikat nem volt képes. Én tettem ezt vele, tudtam, hogy miattam van. Zokogtam mellette, a bocsánatáért esedeztem, bármit megtettem volna, hogy felébredjen.
-Apa! Apa, könyörgök ne haragudj, esküszöm megváltozok! Jó kislány leszek! Komolyan mondom, leszokok erről, csak gyere vissza! - sikítottam zokogva, de már késő volt. Kitolták a kórteremből, miközben letakarták az arcát.
Anyám nem jött be a kórházba, egyedül kellett mindezen keresztül menjek. Haza érve az egyik szeretője várt az előcsarnokban.
-Szia kicsi Rosa! - vigyorgott rám éhes szemekkel. Félnem kellett volna, de nem. Már túl sok helyen jártam, túl sokat láttam ahhoz, hogy pont az ilyenektől féljek. Engem ennél keményebb fából faragtak.
-Csak apám hívhat Rosának, aki ha jól tudom nem te vagy. Hol van Letta? - néztem rá összefont karokkal. Letta az anyám volt. Sosem hívtam anyának. Azt hiszem még egészen kis koromban sem. Nem érdemelte ki ezt a nevet. Gyereket csinálni bárki tud, de felnevelni? Embernek nevelni? Na arra már sokkal kevesebben képesek. Anyám se tartozott közéjük.
