Egyes Misszió: Törd Meg A Jeget

VII.

Katenek beletelt egy kis időbe, míg felfogta, kikhez tartozik a két férfi hang. Nagyon fázott, zúgott a feje, és borzasztóan szédült, aminek az eredménye hányinger lett. Mintha számítottak volna erre, hamar egy vödör volt előtte.

-Add ki magadból kicsi lány, jobb lesz, hidd el - hallotta a kedves szőke hangját maga mellől.

Legalább olyan rosszul és nézhetett ki, mint ahogy érezte magát, mert még a másik férfi szemein is aggodalmat látott. Ismerős volt ez a tekintet. Nem őt féltették, hanem az értéket, amit jelentett annak, aki aktuálisan birtokolta. Nem egyszer érezte már ezeket a tekinteket magán.

-Nem foglak többet ilyennel zaklatni, de ha csináltak veled valamit, amiről mi nem tudunk... Ha elmondod, tudunk segíteni - szólalt meg a fekete hajú.

Vízzel kínálták, de nem fogadta el, nem bírta volna magában tartani. Megpróbált felkelni, de hamar feladták a szolgálatot a lábai, azonban mielőtt megütötte volna magát erős kezek ragadták meg.

-Ne erőltesd, pihenj csak - mormolta Marc, miközben visszasegítette a kopott szürke kanapéra, ami a nappali nagy részét elfoglalta.

Minden szemet magán érzett, mindig őt figyelték. Lehunyta a sajátjait, de nem segített, magán érezte a tekinteteket. Máshogy csengtek a hangok, hiába szorította össze a szemeit, a fehérség vakító volt. Rémálmokban is üldözte ez a hely, a fehér köpenyes emberek, a tehetetlenség érzése.

Érezte, hogy újra meg fog történni, újra tűk végtelen sora következik, menekülnie kellett, el onnan az asztalról, el azoktól a gyilkosoktól...

Közelítettek felé, végigmérték, mint egy darab húst szoktak, mintha nem is élne. Csak azért bántak vele emberibben, mint a többi lánnyal, mert féltek. Michael kedvence volt, a tökéletes alkotása, ha baja esett volna, mind büntetést kaptak volna, aminél a halál is kellemesebb volt ezen a helyen.

Aztán megérezte az ismerős jeget, ami mintha az ereiben futott volna végig, szétfeszítve azokat. Ki kellett engednie, vagy felemészti belülről a maró jég... Ő maga is azzá vált, úgy hajolt meg az akaratának, akár csak az ujjait mozgatná. Hagyta, hogy átvegye az irányítást, hogy kimenekítse onnan, ez a fájdalom elviselhetőbb volt, mint hagyni, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Ez a pillanatnyi hatalom volt, amibe kapaszkodhatott, aminek oly könnyen át tudta magát adni.

A földön tért magához. Víz csepegett az arcára, ahogy olvadtak a jégtüskék, amiket maga köré húzott. Levegőt venni sem mert, miközben körbe nézett, de rájött, hogy egy látomás volt az egész. Nem vitték vissza. Nem fekszik többé kés alá. Nem kísérleteznek rajta kedvükre. A pillanatnyi megnyugvást azonban újabb ijedtség követte, ahogy a tekintete összeakadt a holtsápadt Marcéval, aki még mindig a falhoz lapult, tőle nem messze Ashtonnal. Ahogy Marc lassan ellépett a faltól Kate is hátrált az ajtó irányába. Nehezére esett felkelni a padlóról, de az adrenalin ott dübörgött még az ereiben.

-Kate! Ne! Nem lesz semmi baj, csak ne... - szólalt meg Marc, de mindhiába.

Mire az ajtóhoz ért futásra kész volt, Marcnak esélye sem volt elkapni, majdnem keresztül esett egy majd 10 centiméter vastag jégcsapon. Kihasználta az előnyét, szaladt ahogy csak bírt, egyenesen az erdő felé, hogy ott elbújhasson. Már lassítani akart a fák között, mikor valaki hátulról betapasztotta a száját a kezével, és elkapta a csuklóját.

-Nem hittem volna, hogy egyenesen visszafutsz hozzánk kicsi lány - mormolta egy ismerős hang a fülébe. Újabb löketnyi félelem söpört rajta végig, nem akart oda visszakerülni. Alig kapott levegőt, kapálózva próbált szabadulni, de már a nyakához tartották a tűt, és a szúró érzés után hamar elvesztette a kontrollt. Lövés hangja dördült, lazult a szorítás, és a földre került. Futó lépteket hallott, de hiába próbált, már nem bírt felkelni.

-Kate! Hé, figyelj rám! Nincs semmi baj, nem fog senki bántani - hallotta Ashton hangját, aki arrébb húzta a halott ember mellől. Hamar összerakta a képet, hogy miért nem mozdul a lány, látta a tűt a földön. Eltakarta a lány szemeit, hogy ne lássa azt, ami a férfi fejéből maradt a fejlövés után. Hiába nem tudott a szertől mozdulni, eszméleténél volt, és muszáj volt mindent látnia. Könnyek gördültek végig az arcán, egyenesen az őt karoló Ashton mellkasára.

-Vidd fel, pakolj össze, mennünk kell - mondta Marc, miközben eltette a fegyverét. - Michael embere, valahogy rájöttek hol vagyunk

A szőke bólintva a karjába vette, és elindult Kate-tel a karjában felfelé. A könnyű test nem lassította meg különösebben, szapora léptekkel futott az erdőtől a halvány fénnyel derengő faház felé. Ahogy vállal belökte az ajtót lefektette a kanapéra, majd rohant összeszedni a legszükségesebbet. Tudta, hogy itt nincs vitának helye, egyetértett a volt társával, el kellett menniük innen. Náluk ez megszokott volt, sosem húzták meg magukat huzamosabb ideig egy helyen, és mindig menetkésznek kellett lenniük. Ezért is sikerült olyan hamar visszaérnie egy megpakolt sporttáskával.

Marc is hamar utánuk ért, Katenek már nem volt ereje tiltakozni, mikor a férfi eléje térdelt, és elkezdte letörölni róla a vért, átnézte, megsérült-e. Mikor biztos volt benne, hogy rendben van Ashton után ment, majd perceken belül mindhárman egy fekete pickupban ültek, egyre távolodva a kis háztól. Egyikük sem merte huzamosabb ideig levenni a szemét a lányról, gyakran kapták egymást azon, hogy addig figyelnek, míg észre nem vesznek egy látványos lélegzetvételt.