Mardekáros módszer

II. rész

A hétvége olyan lassan akart eljönni, akárha az idő nem is ólomlábakon járna, inkább rák módjára visszafelé araszolna – pedig a Minisztériumban megsemmisült az összes időnyerő. Az egyetlen optimizmusra okot adó dolog az volt, hogy Draco a továbbiakban nem tűnt el a térképről, és bár őrajta ugyanúgy keresztülnézett (immár sokkalta kedvesebben), Blaise-zel sem állt szóba.

Hermione nem próbálta többször lebeszélni a bájital használatáról, aminek Harry kiváltképp örült, mert valahányszor arra gondolt, hogy a Felix Felicis nélkül kellene mondania valamit Dracónak, mindannyiszor görcsbe rándult a gyomra, és inába szállt a híres griffendéles bátorsága. Szívesebben állt volna ki újra a magyar mennydörgő ellen, mint viselte volna el a rideg elutasítást a Mardekár sárkányától.

Szombat reggel verőfényes napsütés, és november elejéhez képest szokatlanul meleg fogadta őket a kviddicspályán. Ha a múlt heti meccsen is ilyen idő lett volna a vadul tomboló jeges szélvihar helyett, nem fagytak volna le majdnem a seprűjükről. Mondjuk így is, úgy is nyertek, és Harry remélte, hogy ma is nyerni fog – elvégre szerencséje lesz. Elképzelte, ahogy kéz a kézben sétálnak Draco Malfoyjal a tó körül, és csókolóznak – igaz, ezt Blaise-zel sem csinálta nyilvánosan –, vagy az is lehet, hogy a kastélyban maradnak azon a titkos helyen, amiről valahára ő is megtudja, hogy hol van.

Az edzés remekül ment, a repülés, mint mindig, felszabadító élményként hatott rá, és visszatérve a kastélyba azt olvasták a faliújságon, hogy az időjárásra tekintettel ebéd után egy rendkívüli roxmortsos kirándulás kerül beiktatásra. Mi lesz, ha még a Felix Felicist is megissza? Draco átköltözik a Griffendél-toronyba, az ő ágyában fog aludni, sőt nem csak aludni fognak, aminek Ronék nagyon fognak örülni – ironikusan persze –, de majd használnak csendbűbájt, és...

– Minden oké, haver? – bökdöste meg Ron a vállát. – Úgy bámulod azt a hirdetményt, mintha az lenne rajta, hogy megtalálták Tudjukki hulláját, teszem azt Madeirán.

– Hogy mi? Ja nem... csak arra gondoltam, hogy Draco... izé... Malfoy jól megkapja ma a magáét... úgy értem... – Harry igyekezett nem fülig vörösödni.

– Tudod, mit? Inkább kímélj meg a részletektől – emelte maga elé kezeit Ron védekezően.

– Szerintem ne hívd el Madam Puddifoot kávézójába! – lépett melléjük Hermione. – Az nem az ő stílusa.

– Miért hívnám oda, mikor rémes egy hely? Mármint... Merlin szakállára, Hermione, miért akarnám bárhova is elhívni?

– Vajon miért? – A lány a mennyezet felé fordította tekintetét.

– Mert kibaszott szexi – suttogta Ron, aztán kirobbant belőle a nevetés.

Harry egy ingerült pillantással otthagyta őket, és elindult a lépcsőn felfelé. Nem lesz itt semmiféle kézen fogva andalgás, meg nyilvános csókolózás, ezek ketten anélkül is halálra cikizik. Na és, kit érdekel? Majd megunják. Még jó, hogy nem árulta el nekik az igazat. Hiába tudják, vagy legalábbis tudni vélik – bár Ron nem kiakadását eléggé furcsállotta, szóval ő valószínűleg csak viccnek hiszi –, ha a probléma olyan súlyos, hogy a Felix Felicis sem segíthet, még mindig mondhatja azt, hogy Malfoy nem tervez vele semmit. (Soha. Semmilyen kontextusban.)

Időközben felért a Griffendél-toronyba, a Veritas – a jelenlegi jelszó – hatására a portrélyuk feltárult, és ő keresztülmászott rajta. Átvágva a klubhelyiségen odaintett Frednek és George-nak, akik első- és másodévesek gyűrűjében üldögéltek az ablak előtt. Az ikreknek jól ment a bolt, de a tanév kezdetével a potenciális kísérleti alanyok száma megcsappant, így Dumbledore engedélyével néha-néha felbukkantak a Roxfortban. Hermione úgyis elküldi majd őket, ha más nem azért, hogy a mardekárosokon is teszteljék a termékeket.