Az éjszaka sötét leplébe burkolózott, és a csend olyan sűrű volt, hogy úgy éreztem, megszorított. Gyermekként a félelem mindig a legjobb barátom volt, de talán éppen ezért voltam kíváncsi a sötét világ rejtélyeire.
Egy ódon kastély emelkedett fel a szomszédban, magas falakkal és hatalmas kapukkal, amelyek a külvilágot kizárták. Mindig kísértett a gondolat, hogy mi lapul a kastély sötét szobái és folyosói között.
Egy este a csend olyan elviselhetetlenül vastag volt, hogy nem tudtam tovább hallgatni. A kulcsok és zárak semmit sem jelentettek nekem, és az ajtó recsegve kinyílt. Beléptem a kastélyba, nem ismerve az elkapott sorsomat. Ahogy átléptem a küszöböt, az első ajtó balra nyílt, és rögtön egy sötét fürdőszobába kerültem.
A fürdőszobában egy kádban feküdt egy nő, testét szörnyű módon megcsonkítva, és a szoba mindenhol véres volt. Rájöttem, hogy babát várt, és hogy ezt az életet elrabolták tőle.
Kikelve a fürdőből, kinyílt az ajtó mögöttem, és a folyosón találtam magam. A folyosó hosszan kígyózott előttem, és több száz ajtó állt sorban mindkét oldalon. Minden ajtó mögött egy újabb titok, egy újabb rém várhatott.
Ekkor kezdődött minden. Ezen az éjszakán a valóság és az álom határa elmosódott, és az elmém megnyílt az ismeretlen és a káosz előtt. A kastélyban, ahol minden ajtó mögött egy új rém vár, a saját rémisztő utazásom elindult.
A fürdőszoba ajtaját csendesen becsuktam magam mögött, és a látvány, amely fogadott, mélyen az elmémben maradt. A kádban fekvő nő megnyugodott, a sötét vizek áztatták testét, és az összegyűlt vér már csak gyenge piros foltokban jelezte a káoszt, amely itt dúlt. Néma kép lett volna, ha nem hallom a halk sóhajokat és a csendes sírást, amelyek a szélészetéből törtek elő.
Az ajtótól távol egy halkan suttogó lélegzet és enyhe zaj jött a sötét folyosóról. Tudtam, hogy nem az idő pontja volt most faggatni bárkit, ezért tovább léptem a folyosón, ahol még sok ajtó várt.
Egy rövid pillanatra arra gondoltam, hogy visszafordulok és bezárom magam mögött az első szoba ajtaját, de az érdeklődés és a determináció elnyomta a félelmet. Csak egy dolog járt a fejemben: megtalálni azt a babát.
Miközben a folyosó végéhez közeledtem, a fal mentén sorakozó ajtók sorai úgy tűntek, hogy sosem érnek véget. Minden egyes ajtó egy újabb rejtélyt hordozott magában, és a következő szoba még titokzatosabb lehetett, mint az előző. Az én szemeim fókuszáltak az egyik ajtóra, ahonnan ismét halk sóhajok és a csendes sírás zizegett felém.
Ahogy átléptem a második ajtót, a látvány, ami fogadott, szinte megfagyasztott. Egy sötét szoba közepén állt egy Shtriga, a sötét haja vadul borzolt, és a szemei mélyen pirosak voltak. A Shtriga karjában egy csecsemő feküdt, az arca halottan sápadt, és a csecsemő teste vékony és elgyengült.
A Shtriga ajka megnyílt, és egy rémisztő, suttogó hang szűrődött ki belőle, miközben a gyereket közelebb húzta magához. Láttam, ahogy a Shtriga éles fogaival az életenergiát szívja a csecsemőből, és a gyerek vékony sírásai lassan elhaltak.
A saját testem remegett a düh és a félelem keverékétől, de tudtam, hogy most cselekednem kell. A Shtriga és a gyerek között nem lehetett késlekedni. Az életem és a gyerek élete is a tét. Veszélyes, hátborzongató harcra készültem.
Előrántottam mindkét katanámat, a csillogó acél és a hűvös ezüst fénye felvillant a sötét szobában. Tudtam, hogy az acél kardommal lesz csak esélyem az ellenségem ellen. A Shtriga a csecsemő lelkéből táplálkozott, és csak ekkor volt sebezhető, amikor szüksége volt az életenergiára.
Léptem előre a szörny felé, készen arra, hogy megtörjem a gyenge pillanatában. Ahogy a Shtriga mélyen szívta az életet a gyerekből, az éles érintésre reagált. Az acél kardom csúcsa gyorsan hasított lefelé, éles pengéje mélyen behatolt a Shtriga húsába.
A Shtriga sikoltani kezdett, amikor az éles acél a testébe hatolt. Még egy erős mozdulattal mélyebbre hajoltam, hogy a penge még mélyebbre hatoljon, érezve a szörny gyöngülő erejét. Az arca dühösen eltorzult, és próbált elhúzódni tőlem, de nem engedtem el.
A gyenge ütés miatt a Shtriga végre eleresztette a csecsemőt. A baba eszméletlenül esett a padlóra, de még életben volt. Most egy lépéssel visszatáncoltam, kardjaim készen arra, hogy bármi is következzen.
A Shtriga sikítva rohamozott rám, amint kihúztam az acél kardomat a testéből.A Shtriga állt előttem, tehetetlenül, nem találva mitől táplálkozhatna,ekkor a következő pillanatban rájöttem, hogy nekem nincs lelkem, amit a Shtriga elvehetne. Csak egy lélektelen lény voltam a sötét kastélyban.
Én pedig nem haboztam. Az éles pengéimet magasba emeltem, és hirtelen lecsaptam, a Shtrigának csak egy pillanata maradt reagálni. Az acél kardom végigsiklott a testén, és a szörny sikolya megszakadt. Megsebezve zuhant a padlóra, ahol egyre gyengébben mocorgott.
A csecsemőt felvettem, és kirohantam a sötét kastélyból. Az éjszaka csendjét csak a gyors lépteim és a csecsemő halk zokogása szakította meg. Körbenéztem, és látva a véres csatát, elszántan futottam hazafelé. Nem a félelem hajtott, hanem a gondolat, hogy a baba pihenni tudjon. A biztonságos otthonomba értünk, ahol miután a csecsemőt gondosan letettem aludni,
elmerengtem a ma történteken. Az éles szúrás és a Shtriga sikolya még mindig a fülemben csengtek. Tudtam, hogy a veszély elhárult, legalábbis egy időre, de a borzalom emléke még mindig itt lappangott bennem.
Bár a szívem még mindig hevesen dobogott, a lelkem egy pillanatra lecsillapodott. A csecsemő biztonságban volt most, és ez volt a legfontosabb. Ahogy a kis baba szelíd zokogása elcsitult, úgy éreztem, mostantól mindent meg fogok tenni a biztonságáért.
Hosszasan elmerengtem azon, mi is történt a kastélyban, és arról is, hogy miért nem éreztem azt a lelki ürességet, amelyet a Shtriga táplál. Talán, én is elvesztettem egy részemet azon az éjszakán.
De aztán valami furcsa dolog történt. Ahogy a nyugodtság egyre jobban átjárta a testem és a lelkem, elmosolyodtam. Talán meglepő módon élveztem azt, amit csináltam. A sötét kastély, a rejtélyek, a veszély – mindez valahogy megszólított engem.
A mosolyom mélyült, és akkor döntöttem el, hogy másnap is visszatérek a kastélyba. A válaszok és az izgalom még mindig ott vártak a sötétségben, és most már nem féltem tőlük. A csecsemő élete és az én saját utam iránti elkötelezettségem hajtott tovább, és nem volt visszaút...
