Végre rádtaláltam

Újra együtt

Amikor visszértünk dühös hangokat hallottam.
-Hol voltál? A lónak már rég meg kellett volna halnia.
A férfi megvédett. De éreztem hogy fél. Remegett a térde, ahogy hozzám ért.
-Nem fog meghalni. Megveszem. Én meg tudtam ülni, ellenben veletek. Mennyi az ára?
-Úgysem bírod kifizetni.
-És ha igen?
-Akkor vidd, amúgy is, semmire sem jó.
És akkor éreztem, hogy ellazul és megnyugszik. Én is megnyugodtam.
-Akkor elmegyünk. Kilépek. Nem fogok több lovat megkínozni.
Jelzett, hogy induljunk és én elkezdtem vágtatni. Tudtam hogy minden rendben.
-Ügyes paci vagy! Megcsináltam. Az enyém vagy.
A hangja nyugodt volt. Aztán megálltunk. Besötétedett és az orrunkig sem láttunk. Lefektetett egy fa alá, és a vállamra dőlt. Szinte azonnal elszundított, és én is pihentem egyet. Hajnalban ébredtünk. Megetetett, megitatott és ő is evett egy pár falatot, majd folytattuk az utunkat. És megint megláttam az ismerős házat, erdőt. Elkezdtem ficánkolni örömömben, de a férfi lenyugtatott.
-Nyugi. Mindjárt ott vagyunk.
És tényleg. 5 perc sem telt bele, máris köveket dobált Anna ablakába. Anna mostmár boldogan nézett ki az ablakon. Kijött a házból és a nyakamba ugrott. Majd félve megkérdezte:
-Ugye sikerült?
-Igen. A tiéd. Örökre.
-Köszönöm Apa! Nagyon köszönöm. Nem is tudod mit tettél értem.
-Nincs mit. Most mennem kell. Még munkát kell találnom.
Azzal leszedte a hátamról a csomagját, a vállára vette, átölelte a lányát és elindult. Lassan beolvadt a tájba, majd teljesen eltűnt.