Végre rádtaláltam

Menekülés

Arra keltem, hogy a férfi egy hatalmas csomagot pakol a hátamra, és felül. Óvatosan tette, nehogy megijedjek. Közben folyamatosan beszélt. Nem féltem. Aztán elindultunk. Csodás látvány volt a felkelő nap, amint elsuhantunk mellette. Több órát mentünk így, ketten, csöndben. Aztán megláttam az ismerős utat. Prüszköltem egyet, ezzel jeleztem, hogy gyorsítok, ő pedig egy simogatással nyugtázta. Már felkelt a nap, és csak úgy suhantam a fényben. Megláttam a kertet, és a jól ismert erdőt. Még jobban gyorsítottam. Alig bírtam megállni amikor odaértünk. A férfi elkezdte dobálni kövekkel Anna ablakát. Anna mérgesen kinézett.
-Mit akar itt hajnali 5 órakor? Nincs jobb dol..
Itt elhallgatott amikor meglátott engem. Kimászott az ablakon, pizsamában, ahogy volt és ráborult a nyakamra. Éreztem, hogy folynak a könnyei. Így álltunk percekig. És én tűrtem, mert én is ezt akartam. Hiányzott ez. Aztán a férfi megszólalt:
-Sajnálom Anna. Valahogy el kell rejtenünk. Vágóhídra akarják vinni. Szerintük nem lehet betörni.
-De.. de mit tegyünk?
-Nem tudom. Meg kell vennünk.
Még viszonylag sokáig beszélgettek, én pedig addig aludtam egyet Anna vállán.
-Anna, emlékszel még rám?
-Hogy emlékeznék? Nem is ismerlek.
-Nem tudod ki vagyok igaz?
-Nem.
-Anna. Én vagyok az apád.
-Hogy mi? Várj. Nem. Te vagy? Nem.
-Én vagyok. Kiskorodban elhagytalak, ahogy anyukád mesélte. A lovaglás volt a mindenem. És melletted nem lehetett lovagolni. Sajnálom.
-De mostmár lehet. Miért nem jössz vissza?
-Nem tehetem.
-Apa.. ugye meg tudjuk menteni Muffint?
-Igen. Megoldom. Holnap jövök, te csak ne aggódj. Elhozom neked.
Felébredtem és láttam hogy ölelkeznek. Ez boldoggá tett. Nyerítettem egyet.
-Feküdj vissza Anna. Holnap találkozunk!
-Vigyázz magadra.
Visszaült a hátamra és elindultunk. Már kezdtett sötétedni. De nem siettünk.