Felejtős szerelem

Romokból várat

Csütörtök volt. Három nap telt el, és a rémálom kitartott, minden felborult. Minden reggel az első dolgom volt, hogy csekkoltam a telefonom, hátha visszakerültem a saját világomba de nem. Nem csak a világ változott meg, hanem vele együtt én is. A suli egyáltalán nem izgatott, bejártam az órákra de még a füzetemet sem vettem elő. Vagy titokban telefonoztam, vagy ha a tanárok rám szóltak akkor csak agyaltam a telóm nélkül. Lina és Nóri érezték, hogy valami nem okés így békén hagytak, de tudtam, hogy már csak pár nap kérdése mire felkeresnek egy komoly elbeszélgetésre, ha nem változtatok a fura viselkedésemen. Muszáj volt lefoglalnom magam, ha nem így tettem volna, akkor kétségbeesetten sírtam volna egy sarokban egész nap, ugyanis valahol nagyon ijesztő volt az egész. A biztonságos környezetem szertefoszlott. Így az energiámat abba öltem bele, hogy minél többet meg tudjak az itteni múltról, és ehhez kulcsfontosságú volt a telefonom. Benne a képek és ami a legfontosabb a messenger beszélgetések, nagyon sok információval rendelkeztek számomra. Egy egész napot szántam csak arra hogy végig olvastam a Gáborral való beszélgetéseimet, egészen hetedik osztály elejétől, amikor is barátok lettünk. Nyilván nem emlékszem, hogy mit beszéltem mondjuk négy éve márciusban Gáborral chaten, de a visszaolvasott beszélgetések nagy része ismerős volt, valószínűleg ugyanaz mint nálam is. A változás tényleg két évvel ezelőtt októberben történt, a táborban ugyanis máshogy alakultak az események itt, mint az én múltamban. Utána Gáborral chaten is kihalt a beszélgetés. Egy-egy erőtlen próbálkozás volt részemről is és részéről is feltámasztani a barátságunkat, de ezekszerint egyikünk sem akarta eléggé. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon a Hella akit az itteni Gábor ismert, szintén bele volt zúgva, vagy ez is más volt az itteni világban? Sajnos ezt nem tudom megkérdezni az itteni elődömtől. Vajon összecseréltek minket, és most ő van az én

Gáborommal? Annyi de annyi kérdés volt és majd megvesztem, hogy választ szerezzek rájuk. De hát kit kérdezhettem volna meg? Istent? Vagy egy másik dimenziókban ugráló embert? Nyilván nem volt senki akit kérdezhettem volna, de a legrosszabb az, hogy senki sem volt akivel meg mertem volna osztani a titkomat. Lina és Nóri a legjobb barátaim voltak, de ki tudja miben mások ők is az itteni világban mint nálam. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem hittek volna nekem, bármennyire is szeretnek és támogatnak mindenben. A másik lehetőség még Gábor lett volna, de ha valaha vissza akartam őt szerezni, akkor neki sem mondhattam el a helyzetet amíg nem győződtem meg róla, hogy olyannyira hinne nekem mint a saját Gáborom. És igen, bár elhatároztam, hogy Gáborral való szerelmünknek itt is be kell valósulnia, ha eddig még nem történt meg, de ötletem sem volt, hogy hogyan kezdjek neki, hogyan közeledjek hozzá. Hiszen én nem tapasztaltam hogy mennyire is volt távoli a kapcsolatunk és említett barátságunk az elmúlt két évben. Ő láthatóan nem keresett engem a hétfői incidens óta, de nem is került, így ezt a projektet még elhalasztottam. Előtte össze kellett szednem magam. Tudat alatt már ekkor kerestem azt a kívülálló személyt akire majd rá bízhatom a titkomat, mert tudtam, hogy egyedül ezt a terhet nem sokáig tudnám vinni. A végén még én is azt hinném, hogy megbolondultam és sosem voltam együtt Gáborral és sosem éltem másik életet. Édesanyámnak sem mertem elmondani. Ő az egyetlen akinél most is tudom, hogy hitt volna nekem, de biztosan nagyon aggódott is volna. Inkább meg akartam kímélni ettől, így amikor otthon voltam, próbáltam átlagos végzős tininek lenni, aki sokat tanul, de azért szombat esténként igényt tart a családi, vagyis hát a mi esetünkben a kettesben filmezésre.

Csütörtökön volt az tanév első spanyol órája, amire ugyanúgy sétáltam be mint a többi órára is, lesütött szemmel egyenesen a leghátsó padba. Fel sem néztem mikor besétáltak az osztálytársaim és évfolyamtársaim, és az sem tűnt fel, hogy pont előttem, egy teljesen új arc foglalt helyet. Az óra első 20 percében új szintre emeltem a nem figyelést és a gondolataimban való elmerülést, csak úgy zakatolt tőlük a fejem. A telefonomon a képeket pörgettem, hátha találok bármi fontosat, de azt leszámítva, hogy nyomtalanul eltűntek az elmúlt két évben készült Gáborral közös képeink, nem sok minden változott. Kezdtem kifogyni az információkból. Elkezdtem az órára figyelni, de hamar beleuntam a feltételes mód átnézésébe, így újra a képeimet nézegettem. Ahogy újra lebámultam a kezembe tartott készülékre, mintha csak egy villanykörte kigyúlt volna a fejem fölött. Hát persze! A rejtett mappákat még nem kerestem elő. Rögtön nyomtam is a gombot és fel is dobta a telóm, hogy van egy rejtett mappám "B" címmel, és 200 fotóval, de jelszót kért hozzá. Basszus. Az elmúlt két évben minden új jelszavamat Gáborhoz kötöttem, így szinte esélytelen volt, hogy kitaláljam, mi lehet ebben a világban a titkaimat őrző jelszó. Ha már titkoknál tartunk, a nagy agyalás közepette meg lettem zavarva, ugyanis az előttem ülő srác, hirtelen megfordult és rám nézve megkérdezte spanyolul:

- Kinek mondanád el a legnagyobb titkod?

- Hogy micsoda? - néztem rá értetlenül és megijedtem, hogy esetleg tud gondolatot olvasni.

- A tanárnő adta azt a feladatot, hogy kérdezz valamit a padtársadtól feltételes módban - biccentett a táblára megerősítésképpen, ahova valóban fel volt írva az utasítás.

- És miért pont ezt kérdezted? - kérdeztem vissza gyanakodva, ezúttal spanyolul.

- Mert ez volt az első izgalmas kérdés ami eszembe jutott - vonta meg a vállát, majd érdeklődve nézett rám a választ várva. Csak ekkor mértem őt fel jobban és a különös külsejét. Hátulról néha néha felpillantva azt hittem, hogy egy fiúsan öltözött lány ül előttem rövid hajjal. Hiába volt minden fiús benne, az mégis szembetűnt, hogy a háta vonala túlságosan nőies, ezért következtettem arra amire. De most, hogy szembe fordult velem és kék szemeit az enyémbe fúrta érdeklődően, illetve már a hangját is hallottam, nyilvánvalóvá vált számomra, elsőre rossz következtetést vontam le. Összességében amúgy nagyon tetszett a kisugárzása,pedig összesen két perce ismertem és csak egy bizalmas tekintetet kaptam tőle. Dehát egy kétségbeesett embernek ennyi is elég, hogy a reményt keresse egy újonnan felbukkanó személy láttán. Még akkoris, ha csak egy hülye órai feladat miatt szólított meg.

- Jelenleg senkinek sem mondanám el a legnagyobb titkomat- feleltem neki őszintén, mert tudtam, ezzel még nem sokat veszíthetek.

- Senkinek de senkinek? - kérdezett vissza csodálkozva, és közben még jobban felém fordult.

- Senkinek - erősítettem meg.

- Akkor szerencséd van - vigyorgott rám - Én meghallgatom a legnagyobb titkodat és esküszöm biztonságban is tartom - monda vicceskedve, de én mégis hittem neki, őszintének gondoltam.

- Nem úgy megy az - nevettem rá, hogy tudja, ez esélytelen.

- Biztos?

- Biztos.

- Jó akkor hagyom, hogy elengedd ezt a kihagyhatatlan lehetőséget - felelte, majd visszafordult és aktívan jegyzetelt az óra maradékában.

Meglepő módon én is figyeltem, mégha nem is volt nálam füzet, és néha jelentkeztem is az maradék negyed órában. Hiába tudta az agyam, hogy csak poénból ajánlotta fel, hogy lesz a bizalmasom, mégis valahogy megnyugtatóan hatott rám, mintha csak megtaláltam volna egy hiányzó láncszemet. Bizony ám, a megérzéseim ezen a ponton nagyon hamar és nagyon erősen jelentkeztek minden szituációval kapcsolatban. És az egyetlen támaszom ekkor, csak intuícióm volt. Ebben a képtelen helyzetben nem lehetett ésszel eldönteni, hogy mit kéne tennem és mit nem. Vagy ha próbáltam is ésszel beleszólni, akkor a megérzéseim néha a felszínre törtek később, hogy azok irányíthassanak.

Valahogy meg sem lepett, hogy nem volt ennyi a kettőnk ügye. Az új srác ugyanis mellém szegődött mikor mentem ki a teremből, vissza a saját osztályomhoz.

- Egyébként Alex vagyok, az új diák a 12.b-ben - mutatkozott be.

- Én meg Hella vagyok, a c-be járok - feleltem neki ugyanolyan monoton hangon ahogy ő is az előbb hozzám szólt.

- Most, hogy ennyire ismerjük egymást, már lehetek a legnagyobb titkod őrzője? - állt be velem szembe a folyosó közepén. Az automatikus válaszom az lett volna hogy nem. Az ésszerű válaszom is egy nem lett volna. Na de a megérzésem? Az azt mondta teregessünk ki mindent szépen az ablakba. Magam sem hittem el amit válaszoltam neki ezek után:

- Tudod mit? A legnagyobb titkom, illetve nem is titkom hanem problémám és élethelyzetem az az ... - akadtam meg egy pillanatra, mert érthetően és gyorsan akartam fogalmazni - az, hogy valami nem stimmel velem. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy ez a hely ahol most vagyok, csupán egy párhuzamos valósága annak, ahonnan én jöttem négy napja - vágtam a képébe az igazat, majd ahogy tudatosult bennem, hogy ennyi idő után ezt először kimondtam valakinek, ráadásul egy idegennek, jobbnak láttam inkább elslisszolni onnan. Remélhetőleg másnapra elfelejti azt a képtelenséget amit közöltem vele.