Mézbarna

Négy

4. Fejezet

Carlos

Amint beértem a lánnyal az orvosi sátorba, lefektettem az egyik ágyra és odahívtam az dokit. Dr.Nabil már elég idős ember volt, de az egyik legjobb a szakmában. Amióta idekerültem, ő volt az aki minden sebemet ellátta.

— Mi történt? — kérdezte azonnal, majd intett az egyik ápolónőnek, hogy segítsen szemügyre venni a lányt.
— Futás közben elesett, felhorzsolta az állát és elájult. Gondolom megütötte a fejét. — vázoltam fel azt ami történt.

A doki bólintott és azonnal kezelésbe vették a lányt. Elállították a vérzést az állából, megtisztították, fertőtlenítették és kapott rá egy tapaszt. Szerencsére máshol nem sérült meg, csak a tenyerein szerezett pár karcolást, amit ugyancsak kitisztítottak és fertőtlenítettek.

— És most? — kérdeztem kissé aggódva.
— Várunk, hogy felébredjen. — adott választ az orvos. Bólintottam, hogy tudomásul vettem és helyet foglaltam az ágy mellett lévő széken.
— Itt marad? — nézett rám az ápolónő. Katherine-t is régóta ismerem és ő is engem.

Soha nem mondta, de másoktól visszahallottam, hogy tetszem neki és szívesen lenne a barátnőm. Nekem viszont egyáltalán nem volt az esetem. Szép nő volt, nem arról volt szó, csak valahogyan mégsem fogott meg a személyisége. Túlságosan is csendes tipus ő.

— Igen, maradok. — válaszoltam halkan. Biccentett és átment egy másik fekvő beteghez.

A tekintetemet a sebesült lányra szegeztem. Hiába csukva volt a szeme, még mindig magam előtt láttam a mézbarna színű íriszét. Ahogy rendesen feltérképeztem az arcát, be kellett ismernem, hogy nagyon gyönyörű lány.

Nem tudtam eldönteni, hogy a haja vörös vagy barna, de inkább a kettő keveréke. A kötelező kontya kibontódott és a hosszú haja kócosan keretezte varázslatos arcát. Bőre hófehér volt, arcán rózsás pír. Ajkai cseresznye színűek, a szempillái sötétbarnák és olyan hosszúak mint egy mesebeli hercegnőnek.

Olyan volt mint valami festmény, ami teljes egészében megbabonázza az embert és képtelen levenni róla a szemét. Magával ragadott és nem engedett.

A kezem automatikusan mozdult és megakartam érinteni puhának tűnő orcáját, de abban a pillanatban a lány kinyitotta a szemét. Azonnal visszahúztam a kezemet és köhintettem párat. A lány rám bámult, tekintete először ködös volt, majd lassan felismerte a helyzetet.

— Jaj nekem! — dünnyögte és azonnal az állához kapott.
— Hogy érzed magad? — kérdeztem óvatosan. Rám emelte a tekintetét ismét.
— Jól vagyok, de hol vannak a többiek? Sikerült lefutnom a távot? Ugye nem rúgnak ki? Ígérem jobb leszek! — ült feljebb és csak hadart és hadart.

Felálltam a székről és felemeltem a karomat jelezve, hogy fejezze be. Azonnal abbahagyta és hatalmas szemekkel figyelt rám.
— Baleset történt veled, ez előfordul. De meg kell tanulnod, hogy ha elestél, fel kell állnod és tovább kell menned! Nem elengedni magad, hiszen nem lehetsz gyenge! — magyaráztam neki kissé keményebben. Valamiért elkezdett zavarni az, hogy ennyire szépnek tartottam ezt az idegen lányt. Úgy éreztem, hogy minél távolságtartóbbnak és hűvösnek kell lennem vele.

Összeráncolt szemöldökkel nézett maga elé.
— Komolyan, elájultam, megsérültem és maga így beszél velem? Hát magában egy cseppnyi emberség sincs?! — emelte fel a hangját.

Nem fogok hazudni, megkukultam. Erre nagyon nem számítottam. Az első és legfontosabb dolog, amit meg kell tanulniuk az újaknak, az a tisztelet. Így nem beszélhetnek senkivel! Velem még senki sem beszélt így, egyszerűen nem tudtam hogyan kezelni a helyzetet.