Fénytelen part

I.

Hol vagyok?

Hideg parkettán fekszem, nyomja az oldalamat. A beszűrődő fény bevilágítja az elhagyatottnak tűnő, poros helyiséget, a szellő néha meglibbenti a függönyöket.

Mit keresek én itt?

Soha nem jártam itt, veszem észre miközben feltápászkodok. Megnyújtóztatom elgémberedett kezeimet, majd lenézek rájuk, a döbbenettől pedig bennem akad a levegő.

A kezem halványan áttetsző, opálos fényt áraszt magából. Ahogy a rövidnadrágos lábaimra pillantok, ugyanez a látvány fogad.

Az egyik ablak megnyikordul, amitől összerezzenek, és elszakítom tekintetemet az egyáltalán nem emberinek tűnő testemről. Egy sokkal égetőbb kérdés merül fel bennem, méghozzá a hollétemről.

— Van itt valaki? — kiáltom bele a reggeli csendbe. Később jövök rá, hogy ez egy meggondolatlan lépés volt, de választ nem kapok, csak egy egér riadt kaparászása hallatszik a szomszéd szobából. Veszek egy reszketeg lélegzetet, és tüzetesebben megvizsgálom a környezetemet.

Egy társalgóban lehetek, gondolom. Az egykor ízléses és drága kanapékat és foteleket por borítja, csakúgy mint az üvegszekrényben kiállított teáscsésze- és ezüst étkészleteket is. Minden ép, érintetlen. Annyira érintetlen, mintha legalább 10 éve nem nyúlt volna hozzá senki. Ahogy ellépek a helyről, ahol eddig feküdtem, a szemem sarkából egy sötét foltot veszek észre a padlón. Ahogy lenézek, ugyanezt látom az eredetileg világoskék pólómon is.

Elönt az iszonyat, ahogy leguggolok a parkettára, hogy megnézzem az azt elszínező.. vért?
A következő pillanatban csak hogy megbizonyosodjak, lehúztam a pólóm nyakát, hogy  nem én vagyok-e a sérült. Nem azt a választ láttam a mellkasomon, amire vártam. A nyakamon és a kulcscsontom alatt három, a vértől megfeketedett szúrt seb éktelenkedett.

Megszédültem, és a poros ablakkeretben megtámaszkodva ledobtam magamról a pólót. Nem tévedtem, a sebeim egész biztosan valódiak voltak. Mikor hozzájuk értem, nem a szokásos, testemet éreztem, hanem egy képlékenyebb anyagot, ami mintha bármelyik pillanatban elillanhatna vagy megszilárdulhatna. Ellentmondásos, de ezek mellett nagyrészt szilárd is vagyok.

És ez az én testem.

Egy gondolat üt szöget a fejemben. Ha ezek valódiak lennének, én nem élnék.
Mégpedig élek, mozgok, gondolkodom.
Ugye?
Azért a biztonság kedvéért kitapintom a pulzusomat. Biztos csak rossz helyen nyomom a nyakamat, azért nincs. De a szívverésemet se érzem.
Te jó ég. Halott vagyok? Dehogy. Ezt a gondolatot egyelőre jegelni fogom.

Az ablaküvegre nézek, ami az egyetlen használható "tükör" volt a szobában. Ám abból nem pillantott vissza semmilyen Grace Avila.
Az üres szobát láttam, meg a levetett pólót a földön. Magamat kicsit sem.

Meglengetem a karomat, megkocogtatom az üveget, egy másik ablakhoz is átmegyek, de semelyik sem használ. Nincs tükörképem.

Megrázom a fejemet, próbálva ignorálni mindazt, amit az elmúlt percekben megtudtam. Tudok én azzal akkor is foglalkozni, miután hazaérek. A szüleimnek tuti nem mutatom meg a sebeket, kiakadnának. Mondjuk én is kiakadnék, ha a tinédzser lányom halálos szúrásokkal állítana haza.

Bolyongok egy kicsit a szobák kavalkádjában, amik ugyanazon bézs-világoskék-elefántcsontszín témára épültek, és amelyek egyformán porosak és elhagyatottak. Végül megtalálom a lépcsőt, s lesietek a földszintre. A fent általános por itt foltokban van jelen, mintha járt volna itt valaki, vagy valami. Megborzongok, ignorálom a tényt, hogy valaki volt itt előttem is. A porban lábnyomokat hagyva a bejárati ajtó felé vettem az irányt, amin a zár meglazult, így könnyedén ki tudom lökni.