Érted bármit.... (BKDK- DISCONTINUED)

Kiállítási darab

Deku szemszöge:

A kórházi találkozáskor azt hittem mostmár talán felfelé fog ívelni az életem és Kacchannal is minden megoldódik... De valójában mindig is tudtam hogy nem ilyen könnyű. Hogy nem vagyok ilyen könnyű.

Time skip

Már 2 hete kórházban voltam. Minden unalmasnak és szomorúnak tűnt. Hiányzott az osztály, az hogy legalább a többiek viccei megmosolyogtattak, de mostmár ez sem volt. Minden ami fontos volt számomra elvett tőlem az élet. Miért? Miért kellett így történnie? Csak ezek a kérdések tudtak bármi történést csempészni a napomba. Az unalom megőrített. A bekerülésemkor mivel nem voltam magamnál ezért semmit nem írtam alá arról hogy bele egyezek, hogy itt tarthatnak, de mivel már amúgy is gyógyszeres kezelés alatt álltam és már voltam (többször is) pszichiátrián ezért zárt osztályra kerültem egyből. Az idő elteltével a terápiák úgy tűnt segítettek bár én nem éreztem semmit. Mármint tényleg semmit. A gyógyszer kiölt belőlem minden érzelmet.

Néha unatkoztam, és néha csak léteztem. Ebből állt az első hónapom a kórházban. Az új évet is itt kellet töltenem. Kacchan és All Might bejöttek hozzám, de akkor sem történt semmi érdekes. Egyszerűen unalmas volt minden. Nyilván most úgy tűnik hogy semminek sem örülök, hiszen eddig az volt a baj hogy minden miatt ideges voltam és az öngyilkosság nyújtott egyedül kiutat a fejemből de most hirtelen, hogy ez nincs (az új gyógyszer miatt) minden olyan szürke és unalmas. Egyszerűen olyan érzés mintha megőrülnék. Hiányzik az adrenalin amit a stressz adott... Mintha már nem tudnám milyen nélküle élni. Először úgy volt nem kell sokáig itt lennem, de nem tudom mikor mehetek vissza iskolába. Annyi mindent be kell pótolnom. Azt sem tudom hol kezdjem. Túl sok dologból maradok így ki.

Emellett viszont még mindig nem érzek egy csepp megbánást sem. Abban a helyzetben az volt a legjobbnak bizonyuló cselekedet. Ha aznap este nem próbálom magam megölni, akkor valószínűleg abba hagytam volna az iskolát. Már egyáltalán nem érzem magam potenciális hősnek. Úgy érzem kihalt belőlem a szikra. Már nem vagyok az a Deku aki az első évben voltam. Az a kisfiú már rég elveszett.

Kacchant sajnálom a legjobban. Annyira igyekszik engem kihozni innen. Ráadásul mindig próbál segíteni és támogatni még akkor is, ha aznap éppen morcos vagy bunkó vagyok. Mert előfordult ilyen is. Bejött hozzám a kórházba és egyszerűen aznap olyan rosszul voltam hogy egész látogatás alatt nem szóltam hozzá. Csak feküdtem az ágyban. Ilyenkor általában csak mesél nekem, hogy aznap mi történt, éppen kit próbált meg felrobbantani és hasonlók. Ez nagyon jól esik, mert tudom hogy érdekli a lelki állapotom. Törődik azzal hogy vagyok.
Pokol mentális problémákkal élni. Olyan szinten megnehezíti az életemet hogy már nem érzem értelmét a küzdelemnek. Lehet hogy ezen a ponton csak fel kéne adnom. Mármint mivan ha én vagyok a baj...? Gondolom ennyi kezelés után már valami javulást kéne mutatnom, de minden jel arra utal, hogy egyre csak gyűjtom magamba a mentális betegségeket. Igaz régóta szenvedek depresszióban és szorongással, de az evészavar egész konkrétan a bulimia csak akkor kezdődött amikor bekerültem a UA-ba.

Az iskolába bekerülés a legnagyobb célom volt, és bármit képes voltam megtenni ezért. Még akkor is ha ez azt jelentette hogy minden evés után hánynom kellett, hogy úgy érezzem tettem valamit a hőssé válásért. Ezt nagyon sokáig el tudtam titkolni Kacchan elől. Több mint fél éve csináltam ezt, amikor egy nap átjött hozzám váratlanul és rám talált miközben meghánytattam magam. Hetekig nem beszélt róla aztán végül üzenetben kérdezett rá. Fura volt látni hogy nem tudja hogy reagáljon. Kacchan van hogy nem tud dolgokat, de reagálni mindig tudott... Néha talán túlságosan is kifejezően.

A kórházban töltött idő alatt többet kezdtem beszélni Aizawa tanarúrral a múltamról és arról milyen gondjaim vannak. Persze ezek az információk számára újak voltak, próbált mindig ugyanolyan közömbös maradni mint mindig. Nem tudom ez azért volt e mert nem akarta hogy azt higgyem kivételezik velem vagy csak próbál karakterhű maradni. Bármelyik is legyen az oka, nagyra értékelem hogy törődik velem.

Megtudtam hogy a profi hős maga is depressziós és hogy tinédzser korában neki is voltak hasonló problémái így egy picit úgy éreztem rokon lélekre találtam. Sokban hasonlítok a senseiemre. Nem gondoltam volna a legvadabb álmaimban sem, hogy egyszer az iskola legrettegettebb tanárával fogom kibeszélni a falcolást. Lehet a kinézete miatt de nem fordultam volna hozzá ilyennel. Sajnos amennyi új meglepetést tartogatott Aizawa számomra, All Might sorra zúzta le a róla felépített képemet. Noszogatott és ez jó volt az első pár hétben, de mostmár úgy tűnt elveszti a türelmét és a bizalmát is felém. Amióta a kórházban vagyok egyre csak romlik a kapcsolatom a profi hőssel. Nem tudom mit tettem ellene, vagyis tudom mit tettem csak nem gondoltam, hogy ez őt ennyire megbántja. Mármint én haltam meg majdnem... igazából számára ez csak a One for All miatt fontos nem? Nem gondolom hogy ez alatt az egy év alatt annyira megszeretett volna engem hogy ennyire magára vegye a történteket...ugye?

A látogatók közt Kacchan is ott volt. Ő rendszeresen jött, minden héten háromszor. Hétfőn, kedden és csütörtökön. Ezek a napok a legjobbak voltak. Amikor a szőkével vagyok minden gondom eltűnik. Csak vele vagyok önmagam. Sokszor vannak négyzeteltéréseink, de végül mindig megoldódnak. Egyre többet mesélek Kachannak az érzéseimről és ez úgy tűnik kölcsönös, mert mintha ő is egyre jobban kezdene megnyílni nekem az övéiről.

Sokszor mondom neki hogy nem vagyok éhes és nincs kedvem enni, de ő egy pár falathoz mindig ragaszkodik.

Itt a kórházban természetesen figyelik hogy mennyit eszek ezért nem tudok titkolózni, úgyhogy nem fogytam nagyon sokat. Anya halála óta még a koliban sokszor a napi menüm egy kávé és 3 szál cigi volt. Sosem voltam nagy dohányos, de amióta ennyi rossz történt velem kellett valami levezetés és ez a cigi lett...a falcolás mellett amit nyilván nem értékeltek nagyra a kórházi ápolók.

Úgy néznek rám sokan mintha valami idegen lennék. Pedig nem vagyok sokban más, csak szeretem a testemet "díszíteni". Én mindig is így láttam ezt. Nem különbözik sokban a cigitől sem az energiaitaltól. Egyszerűen feszültség levezetés. Nyilván a doktorok és Kacchan máshogy látja, de nekem ez kontrollt nyújt. Mintha ez az egy dolog lenne amit én irányítok. Az alkarom így is tele van sebekkel, részben a képességemtől és részben a pengétől. Most hogy belegondolok egész sok helyen vágtam már magam. Így kimondva nyilván betegesen hangzik, de ez számomra egy függőség. Nem tudom abbahagyni. Az alkarom, a combom, a csípőm, a bokám... Mindegyikük díszelgett már vágásokkal amik később hegekként emlékeztetnek azokra a pillanatokra amiket aktívan felejteni szeretnék. De ez ezzel jár. Ha valaki ilynre vetemedik vegye tudomásul hogy az önbántalmazás sok áldozatot igényel.

Először is le kell mondanod a félelemről - nem mered megtenni? Így jártál. Akkor szenvedj amig előbb vagy utóbb felszínre nem törik minden.

Másodszor az önbizalomról is le kell mondani. Senki nem járna büszkén az utcán ha olyan sebek ékeskednének a testén amit önmaga okozott.

És nem utolsó sorban másokról is le kell mondani. Nincs olyan ember - vagy kevés van - aki egy önbántalmazó mentális problémáit elbírja egyedül. Kacchan sem egyedül csinálja. A szüleivel rendszeresen megbeszéli hogy aznap éppen mivel tettem tönkre a fiúk lelki világát. Borzasztóan érzem emiatt magam, de egyszerűen képtelen vagyok ellenállni a vérnek. Az ahogy a művem elfolyik és később világos hegként megjelenik a bőrömön szinte extázisba hoz. Mintha egy élő kiállítás lennék. Én így fogom fel. Már nagyon pici korom óta csinálom ezt. Az életem részévé vált. Fáj, de mégis nyugtat. Picit ilyen a kapcsolatom Kacchannal is. Sok fájó része van a kapcsolatunknak, de mégis emiatt vagyunk azok akik.

Oké szóval újra hoztam egy részt és most úgy érzem újra elértem egy mérföldkövet, ami az hogy már sokkal nyitottabban tudok írni ilyen dolgokról mint például a falcolás vagy a bulimia. Baromira régen írtam bármit is úgyhogy nagyon kérlek titeket nézzétek el nekem ha van helyesírási hiba és az ismétlődő kihagyásokat nem is említem inkább...😔🥸 mindenesetre köszönöm ha még olvasod ezt a könyvet és ígérem hogy próbálok többet és sűrűbben írni.