A Mosolyvarázsló

6. fejezet

Szegény leányt betegen és magányosan érte az éjszaka a kopár pusztában. A sötétségen kívül nem volt ott senki sem vele. Habár sebei nagyon fájtak, mégis erőt vett magán s elvergődött az első falu első házáig. Bekopogott az ajtón, hogy segítséget kérjen, de elzavarták. Minden erejét összegyűjtve ment a következő kunyhóig, de ott még csak ajtót se nyitottak neki. Ment tovább a harmadik házig, de sajnos ott sem akartak segíteni neki. S ez így ment szüntelen. A lány végül a hetedik ház előtt elesett. Nem volt ereje már tovább menni. „Ha az Úristen ilyen véget szánt nekem, hát állok elébe" – gondolta magában. S mire ezt kigondolta, el is hagyta minden ereje. A poros úton feküdt órák hosszat a sötét éjszakában, mire aztán nagy sokára végre hajnalodni kezdett. A korai órában piacra igyekvők kezdtek arra járni, amerre a lány is feküdt. Már vagy kilencen is elmentek mellette, mire a tizedik megállt, hogy vessen rá néhány pillantást. Egy idős asszony volt az, aki épp két ökrét és szekerét vitte a vásárra. Megsajnálta szegény leányt, így aztán felügyeskedte szűkös kordélyára portékái mellé. Azt gondolta, akár él, akár hal, csak ne feküdjék ott az útszélen.

***

– Irka, csak hogy megjöttél – pattant fel Rózsika néni, mikor a lány végre belépett éjfél előtt néhány perccel lakásába. – Merre jártál?

– Találkoztam Mátéval – felelte üveges tekintetekkel, a távolba révedve, a nappali küszöbén megállva.

– És? – kérdezte az idős hölgy várakozással telve.

– Azt mondta, szeret – felelte a lány, mire Rózsika néni arca reménytelin felragyogott. – De tajt részeg volt.

– Ó – biggyesztette le ajkait a hölgy – sajnálom.

– Nem kell – felelte Irka fáradtan, s leroskadt a kanapéra – úgy se lenne nekem alkalmas most egy szerelem.

– Kedvesem – simította meg a lány karját kedvesen a néni, amint leült mellé – a szív nem ismeri azt a kifejezést, hogy „alkalmas". A szív nem tud tervezni.

– De Rózsika néni – nézett rá az idős asszonyra könnyes szemekkel – nézzen rám. Mondja meg, kisülne bármi jó is abból, ha két olyan ember, mint én meg ő... vagy én és bárki összekerülnénk? Semmim sincs, se hozományom, se szüleim, se jövőképem...– sóhajtott a lány. – Olyan vagyok, mint egy Ady-vers: „Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek" – hajtotta le fejét szomorúan.

– De ez a vers azt is mondja, hogy „Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié" – simította meg a lány fejét.

– Hát ez az... én szeretném, csak tudom, hogy túl sok a gond velem, amiket először még rendbe kell tennem – felelte Irka.

– Te egy nagyon is rendes lány vagy – vigasztalta a néni – a körülményeidről te nem tehetsz, ismerve őket pedig, szerintem, csak még értékesebbnek tűnsz. Hiszen annyi lehetőség lett volna járni a könnyebb utat... ha úgy tetszik elkallódni, de te járod a neked szánt ösvényt. Te keményen harcolsz azért, hogy a neked kijelölt úton maradj. Én láttalak az elmúlt öt évben. Hidd el nekem, ha azt mondom, hogy te egy nagyon erős és érdemes lány vagy – Irka csak bólogatni tudott könnyein át, az idős asszony pedig átölelte.

– Hidd el, kincsem, hogy neked nem kell semmit sem helyrehoznod, mielőtt kiérdemelhetnéd a szerelmet, vagy mások szeretetét – simogatta meg az őt átölelő síró kislány hátát. Túlságosan is ismerős volt az idős asszony számára, mit érzett Irka. Neki sem volt anyja, hogy ezeket elmondja neki, mert belehalt a Várhegy bombázásába.

– Meséltem már neked Irka arról, hogyan nőttem fel? – tolta el magától a lányt egy kicsit, Irka csak megrázta a fejét, miközben szemeit törölgette. – Miután anyám meghalt a háborúban, a rokonaink csak dobáltak engem meg az Irént egymás között...– halkult el.
– Senkinek sem volt elég pénze, hogy még két éhes szájat etessen. Azt a hat évet, mire munkába állhattam tizenhatéves koromban, borzasztó volt kivárni. Irén meg még szinte kisbaba volt, amikor a Mamát elvesztettük. Aztán amikor lett munkám, végre bérelhettem magunknak egy szobát. Őt iskolába vittem én meg mentem a varrodába reggelente. Mi is egyedül voltunk, mint a fűszál – nézett a lányra jelentőségteljesen.