Az utolsó álmom

***

„Vigyázz a húgodra". Ezek voltam édesanyám utolsó szavai hozzám, mielőtt elhagyott minket. Azóta álmok gyötörnek. Ám ezek cseppet sem jók és a legkevésbé sem kellemesek. Affélék, amitől dübörgő szívvel ülsz fel az izzadságtól tocsogó ágyban, és amitől egész nap kavarog benned egy érzés. Valami, ami azt suttogja a füledbe, hogy amit átéltél valóság.

Olykor élesen megmarad minden mozzanat, máskor az ébredés pillanatában valami kifújja a fejemből. Utána kapnék, azonban kicsúszik az ujjaim közül. Csupán egy benyomás, néha egy illat, egy szín vagy épp tárgy képe él bennem élénken.

Tizenkét éves koromban kezdődött. Akkor napokig pusztán tűzpiros, fényes felületre emlékeztem. Később por és vérszag is társult hozzá. Majd egy gyomorból jövő keserű érzés, amitől az étvágyam is elment.

Éreztem, hogy valamit elvesztettem, de nem tudtam, hogy mit.

Egy hét elteltével rettegés fogott el. Azelőtt sosem voltak ilyen álmaim, és gyanítottam, hogy átok lehet a dologban. Meséltem róla a nagymamámnak, aki a gyámunk lett. Szerinte rontás ért, így bevetette minden boszorkányfortélyát, hogy levegye rólam. Amikor ez sem segített, a koven segítségét kérte. Ugyanis akkorra már az alvászavar miatti kimerültség, a folyamatos fejfájás és az étvágytalanság ágynak döntött. Elaludni azonban nem mertem, mert minden alkalommal egyre fájóbb érzés mardosta a szívemet.

Zokogva ért a hajnal, és sírtam, amikor a nap eltűnt a horizont alatt.

Egy napsütéses, kora őszi délutánon azonban minden megváltozott.

A mamámra támaszkodva csoszogtunk el a kovenünkhöz. A tőle kapott gyógynövények olajába áztatott kanócot szorongattam, ami szerinte segít az erőm visszanyerésében.

Közeledtünk a helyhez, ahol a gyűléseket tartottuk. Már épp átértünk az elhagyatott tanya előtti földúton, amikor egy hűvös szellő kifújta a kezemből a kanócot. Vissza az útra.

A nagymamám szó nélkül visszakocogott érte.

Ezután minden olyan gyorsan történt.

Tűzpiros terepjáró tűnt fel, hatalmas porfelhőt maga után hagyva. Épp, amikor a mamám lehajolt.

Tágra nyílt a szemem.

Tűzpiros.

Tűzpiros.

Minden erőmet összeszedve meglódultam és ellöktem a mamát az útból. A terepjáró fékezés nélkül hajtott tovább.

Mama megmenekült.

Azt gondoltam, ajándékot kaptam, amiért annyi ember elhagyott. Amiért apám és anyám sincs már.

Pár órával később mégis kételyek gyötörtek. Vajon tényleg nem állt volna meg? Valóban megtörtént volna a baleset?

A vívódásomat hamar kimosta a fejemből az ezt követő időszak, ugyanis jósnak kiáltottak ki a kovenben. Az álmaim sorra valóra váltak és mindenki biztos volt abban, hogy az adományom az Istennő ajándéka.

A mamámmal együtt próbáltuk megfejteni a gyakran zavaros vízióim jelentését, és igyekeztünk a megfelelő ember tudtára adni.

Később a húgom is csatlakozott hozzánk, akit egy alkalommal szintúgy megmentettem a létráról való leeséstől.

Egy alkalommal pedig az egyik osztálytársam balesetét akadályoztam meg. Napokig álmodtam arról, hogy egy oroszlános hátitáska fülét szorongatom.

Öt nap múlva annál fogva rántottam vissza egy kocsi elől.

Sajnos akadtak olyanok is, amiket nem tudtuk megfejteni. Kartörések, vérző ujjak, betört fejek, megcsalások, vetélések. Láttam mindet, de hogy kiről szóltak, a homályba veszett mindaddig, míg valóra nem váltak.