...
2023.11.03
-Mi a fene bajotok van? Barátok vagytok! - Emelte meg a hangját Bangchan.
Mindketten úgy tettünk, mintha a zene elég hangos lett volna, hogy elnyomja a hangját. Olyan idegesen néztünk egymásra, ahogyan sosem gondoltam, hogy fogunk.
-E...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~~~~~
Ha a hónapokkal ezelőtti Minhonak azt mondom, hogy egy apró szőke srác karjaiban ébredett, úgy, hogy nem, hogy nem dugta meg de még csak meg sem csókolta, valószínűleg a képembe röhög és megkérdezi, hogy miért kínoznám ezzel magam?
Pedig így történt. Emlékszem, körülbelül egy hónapja vezettem végig a gondolatot a fejemben, hogy türelmes akarok lenni, és ki akarom építeni a bizalmat. Igazából így is teszem. Hatalmas önmegtartózatással, de megteszem.
Az a tény, hogy ezzel a szeplős fiúcskával aludtam kéz a kézben egész este, kicsit hidegrázó. Nem azért, mert ezzel bármi baj lenne. Hanem mert úgy érzem, ez sokkal jobb volt, mintha lefeküdtem volna vele aztán hazament volna. A régi Minho ezt sem hinné el. Ez csak egy alvás. Még csak ébren sem vagy.
Belém csap a felismerés, hogy mennyi mindent megtudtam róla az elmúlt időben. Az eszem úgy tűnik elraktározta magában a szeplős szavait, pedig azt hittem, hogy nem figyelek rá. Az agyam tudta, hogy szükségem lesz a róla szerzett tudásra. Ugyanis az, hogy mennyire szereti a kis öcsikéjét, vagy hogy mennyire odavan az édességért, a mogyorós dolgokért. Mennyire imád társaságban lenni. Állatok közelében. Az állandó mosolya, az őszinte nevetése, a szeretete.
Ez tartott engem életben.
Ebben az elmúlt egy hónapban többször is megfordult nálunk, a barátjával karöltve. Tisztán él bennem a kép, ahogy anyu könnyei utatvágnak az arcán amikor meglátja, hogy régi barátom annak az ajtónak a kilincsét fogja, amin hat hónappal ezelőtt örökre kitessékeltem.
Egyébként ezzel még nem merünk viccelődni. Mármint ezzel az ajtós dologgal. Már egészen felszabadultan viselkedünk egymás mellett, és tudom, hogy egy ilyen dolog a régi társaságunkban egy állandó poén tárgya lenne. De még valószínűleg egyikünk sem dologzta fel a helyzetet eléggé. Felfogjuk valaha?
Ahogy itt fekszem és nézem ahogy a Tökmag békésen szuszog, miközben az igazak álmát alussza, a kérdés ami már számtalanszor a fejembe csapódott, újra előjön.
Megérte ez nekem?
Megérte újra beengednem Jisungot? Megérte hagynom Félixnek a próbálkozást? Megéri megnyílnom anyunak?
És mint minden alkalommal, amikor az elmém megszeretné ezt beszélni velem, készségesen válaszolok neki:
Nem.
Nem érte meg.
A vészjelző szinte minden alkalommal ott villog a fejemben amikor egy kedves szó, vagy egy törődő érintés hatására a szivem máshogy dobban.
