Kárhozottak 2. - A démon csókja /Befejezett/

1. Pokol

Dalidah magában dúdolva pakolgatta a polcán a plüssöket. Ezért is imádott a Földre járni, mióta ténylegesen a Pokolba költözött. Megannyi színes, puha, különböző formájú figura, ami csak arra vár, hogy valaki jól megölelgesse. A földi halandók el sem hinnék, ha elmondaná egyszer is, kicsoda, micsoda ő valójában, főleg ha látnák, hogy sikongat, mikor meglát egy rózsaszín plüssmalacot. A lány ilyenkor úgy érezte magát, mintha csak a Mennyben járna. Ami, tekintve valódi otthonát, elég ironikus.

A Pokol azonban nem mindig rossz hely. Kislánykorában a szintén démon anyja csak hetente pár alkalommal hozta le az apjához, egyébként a Földön nevelkedett. Természetesen tudta, hogy mi ő, honnan származik, de az anyja úgy látta jónak, ha saját bőrén tapasztalja meg a fajtájuk valódi erejét.

Még mindig megborzongott, ha az első igézésére gondolt. A fiú tizenhat volt, ő pedig mindössze tizennégy éves. Már akkor is kiemelkedő szépségnek számított, minden környékbeli fiú neki udvarolt, míg a kortársai irigykedve súgtak össze a háta mögött. A fiatal fiú nem tudott ellenállni a hívásának és Dalidah kihasználta a gyenge embert. Felemelő érzés volt úgy bánni vele, akár egy rongybabával, kiszolgáltatva a démoni kénye-kedvének. Majd, mikor megunta, eldobta, ahogy a játékot szokás. Arról pedig igazán nem tehet, hogy a mellőzöttség hatására a fiú később önkezűleg vetett véget az életének, nem igaz?

Dalidah egy piros elefántot magához ölelve dőlt hátra a tekintélyes méretű franciaágyon és elmosolyodott az emlék hatására. Rég nem járt a Földön, pedig remek időtöltésnek számított. Oldalra fordult és megtámaszkodott az alkarján.

Hirtelen bevillant neki, miért is nem járt az emberek között emberemlékezet óta.

Sabathiel...

Az angyal, aki valódi pokollá tette az életét. Ő hajlandó lett volna mindent feláldozni miatta, míg a férfi csak szórakozott vele. Gyilkos düh öntötte el, ahogy újra eszébe jutottak az együtt töltött pillanatok. A tenyerében tűz villant, mikor a harag elérte az erejét, a plüss pedig egy szempillantás alatt hamuvá égett.

– A fenébe! – rázta le a kezéről a szürke port és az elefántot is felírta az „amit le kell vernem Sabathiel-en" listájára.

Furcsa hangokat hallott kintről, ezért óvatosan az ajtóhoz lépett és démoni erejét segítségül hívva hallgatott bele a beszélgetésbe.

Apját hallotta, aki az egyik szolgájával, Naberius-szal suttogott az ősi démonok nyelvén. Szerencsére Dalidah-t jól kitaníttatta az anyja, hogy ne legyen hátrányba semmiben a Pokolban.

– Ide fognak jönni érte, uram. Nem volt jó ötlet idehozni – aggodalmaskodott Naberius, de az apja leintette.

– Remélem, hogy idejönnek, Naberius. Az az ostoba arkangyal amúgy is meggondolná magát, de nem fogom hagyni! Túl sok minden múlik ezen a halandón. És ha az angyala érte jön... már várni fogjuk.

– Nagyon rossz érzésem van, uram – Naberius hangjában valódi aggodalom csengett, ami meglepte Dalidah-t. Mindig úgy gondolta, a démon csak azért lett az apja jobb keze, hogy a megfelelő pillanatban átvehesse a hatalmat. Bár, még mindig kétséges, hogy nem inkább saját magáért aggódik-e jobban...

– Ne izgulj, fiam, a terv már kész. Ha velem valami történne, tudod, mi a dolgod. Egy egész faj jövője múlik akkor rajtad.

Dalidah szinte látta maga előtt, ahogy Naberius fejet hajt ura előtt. A beszélgetés véget ért, a lány pedig csodálkozva dőlt az ajtónak. Sosem ismerte az apja démoni oldalát, felé mindig a túlaggódó apa szerepét mutatta. Most hideg és számító volt, ahogy angyalok kivégzéséről beszélt. Dalidah kíváncsian várta, melyik szárnyas seggfej merészkedik a Pokol legsötétebb bugyraiba. Gondolkodni rajta azonban nem sok ideje maradt, mert egy különös erőhullám száguldott végig a Poklon. Naberius újra szorongva szólalt meg.