Budapesti boszorkány

1. fejezet - amelyben Adél azt hiszi hallucinál, de sajnos mégsem

Adél jó alvó volt. Világéletében át tudott aludni még egy útfúrást is, a stressz sem állt az útjába az álmok gyönyörű (vagy éppen nem gyönyörű) birodalmába való átlépésben.

Egészen addig, amíg meg nem hallotta a hangokat a falban.

Nem lett volna velük baj, ha a falon túlról jönnek. Mint azt említettem, ha Adél egyszer lerakta a fejét, akár betonkeverő is foroghatott mellette, nem ébredt fel. De ezek a hangok mintha nem csak a falban, hanem a fejében is szóltak volna.

Csak a szorgalmi időszak miatt vagyok ki, gondolta Adél, simán bebeszélve magának azt, hogy az eddig alvásban problémát nem jelentő stressz miatt hall most kellemes csevegést a falból, még akkor is, amikor füldugót visel.

Arra az oldalra nem voltak szomszédai. Utca volt, de mégis, az utcán sem áll mindig valaki az ő falának támaszkodva, főleg nem az első emeleten.

Mivel egyre kevesebbet aludt és egyre rosszabbul, a napi kávébevitele megnőtt. Az otthoni kotyogóst letudta reggel, délután pedig a Bagoly (becenevén az Odú) kávézót ejtette útba, nem messze az egyetemtől.

– Tudom, cappuccino, cukor nélkül, elvitelre – mosolygott rá cinkosan a pultos srác, amikor Adél már tizedjére ment be, tíz napon belül. Milyen kedves tőle, hogy így megjegyezte. Pedig mennyi vendég van rajtam kívül!, gondolta Adél és elvette a felényújtott papírpoharat.

Bár, ezt a baristát még egyszer sem látta.

Lehet, hogy csak nem figyeltem, vont vállat csak úgy magának Adél és vissza se nézett, mert a következő órája fontosabb volt jelen pillanatban, mint a kávézó pultosának kiléte.

Az ember lánya nem élhet örökké koffeinen (meg egyébként sem, legalábbis Adél abban hitt, hogy ha a test meghal, akkor a léleknek is paff!) és kevés alváson, legalábbis úgy biztosan nem, hogy annak ne legyenek következményei. Ezek a következmények Adél esetében egy hosszan tartó nátha képében jöttek elő.

Érdekes, gondolta, amikor már ötödik napja fújta az orrát otthon ülve és az egyetlen ember, akivel kommunikáviót folytatott Boróka nevű barátnője volt, aki nem csak három csomag 100-as zsebkendőt, hanem házi húslevest is hozott neki. Most nem hallok semmit. Feltápászkodott, magához vett egy kancsó teát, elhessegette a galambot az ablakpárkányról és visszabújt a kanapén kialakított fészkébe. Úgy aludt, mint akit leütöttek.

Aztán meggyógyult és újrakezdődött az egész. Adél kezdte azt gondolni, hogy talán megőrült. Az egyetlen jó dolog, ami mostanában történt vele, az volt, hogy a gangos házhoz, ahol albérletben lakott, odaszokott egy macska.

Barátságos állatka volt, fekete kandúr, zöld szemekkel, de sosem evett semmit, amit adtak neki. Csak ücsörgött. Fújt, ha bárhol máshol próbálták megsimogatni, mint a fején.

Újabb hétfő, újabb délutáni kávé az Odúban. Adél most jól megnézte magának a pultost, aki olyan jól tudta, hogy mit rendel. A fiú névtáblájára Dalia volt írva. Szegény srác, gondolta Adél. Akkor a Levente még jobban hangzik, ha már ilyen lovagias nevekről van szó. Jé, tudja mozgatni a fülét! De cuki, mint egy cica!

Dalia leejtette a tejesdobozt, ami a kezében volt. Le is szidták, takaríthatott is. Adél közben megkapta a rendelését és elindult kifelé. Azt még pont látta, hogy a kétbalkezes lovag az ő irányába sandít.

Cicus, gondolta Adél, mert a fiúnak ugyanolyan zöld szeme volt, mint a kóbor macskának aki odaszokott hozzájuk. Dalia elvörösödni látszott, de ki nem tenné, ha épp egy liter 2,8%-os tejben tenyerelne egy kávézó közepén?