Budapesti boszorkány

10. fejezet - amelyben egy szellem kellemetlen híreket hoz

Adélt, hazaérvén bizarr látvány fogadta, de mivel még megvolt benne az a kis boldogság, amit a Daliával való kibékülése okozott, nem érezte személyes támadásnak a dolgot, amit az univerzum csak ma, csak ellene vonultatott fel.

Az öccse a kanapén elnyúlva, egy gyorséttermes papírzacskóval az ölében nézte a Totál Dráma Sziget utolsó epizódját. Az animációs valóságshow-paródiát számtalanszor látták együtt is, ez körülbelül a huszonötödik újranézés lehetett Ari részéről. A fiú Adél zokniját viselte, de ez nem volt szokatlan, sőt. Ami viszont igen, az a társaság volt, ami a sorozatnézéshez akadt. Ott ült mellette Írisz, felhúzott lábakkal és érdeklődve figyelte a képernyőt.

Amikor észrevették Adélt, egyszerre köszöntek neki:

– Szia!

– Mi a franc... – morogta a lány. Ettől az összhangtól végigfutott a hideg a hátán.

– Én is örülök, hogy látlak – mondta Ari, ami félig-meddig hazugság volt, mivel fel sem nézett a laptopból, ami mellesleg nem is az övé volt.

– Szerintem ez a "mi a franc" nekem szólt – mondta Írisz, de persze a fiú nem hallotta őt. Adél a konyha irányába biccentett és a szellem megértette, mit akar, mert követte őt oda.

– Te meg mit keresel itt? – szegezte neki a kérdést Adél halkan. Írisz letelepedett a hűtőszekrény tetejére és lógázni kezdte a lábát.

– Unatkoztam kint – válaszolta. – Csak napsütésben szeretek repkedni. Most pedig esik.

– Nem mondod – motyogta Adél. A Károlyi-kertben való ücsörgés és a hazafelé jövetel közben rá kellett jönnie, hogy a cipője talpa lyukas. Alig várta már, hogy végre levehesse átázott harisnyáját.

Dalia, nagy udvariasan hazáig kísérte, de nem akart bejönni, még úgy sem, hogy az eső megint rákezdett.

– Mielőtt megeresztenél még egy viccet a macskákról és a vízről, közlöm, hogy én kifejezetten szeretem az esőt és végső soron nem igazán vagyok macska – mondta. Adél összehúzta a szemét, de a boszorkány gyorsan hozzátette:

– Ehhez nem kellett a fejedbe néznem, ennyire azért már ismerlek. Egyébként is, megígértem, nem? Hogy abbahagyom.

– Ja, a láncdohányosok is ezt szokták mondani. Hányan szoknak le ténylegesen? – Adél tudta, hogy ez kicsit élesebben csúszott ki a száján, mint akarta. De ha egyszer az ő fejéről van szó, ne járkáljon ott senki más saját magán kívül!

– Igyekszem. Igyekezni fogok, jó? – pislogott rá Dalia a homlokára tapadt, vizes haja alól. Mint akinek tényleg az én hozzájárulásom kell. Na, ne legyünk már óvodások!, gondolta Adél, de mondani csak annyit mondott:

– Jó. – Aztán egy picit kedvesebben: – Szurkolok neked. Mindenben.

Ezt hallva, Dalia nemes egyszerűséggel lefejelte. Na, jó, ez túlzás. Mindössze finoman odakoccintotta a homlokát Adéléhoz. A következő pillanatban már egy utcahossznyiról kiabált vissza.

– Majd találkozunk!

– Az ernyő... – szólt volna utána Adél, hogy legalább azt kölcsönadja, ha egyszer a boszorkány hazáig ázik, de amaz már ott sem volt. Adél megérintette a homlokát és felhorkantott. Még hogy nem olyan, mint egy macska!

A gondolataiban annyira elveszett, hogy Írisz mondatának csak a végét kapta el.

– ... szóval, jobb lesz, ha felkészülsz, mert fel fog keresni.