- Izgulok. - jegyezte meg Bianca a vonal túlsó végéről. A telefon hangszórója kicsit eltorzította a hangját a kihangosítás miatt, de még így is kivehető volt az idegesség, amitől kicsit visszafojtódtak a szavai.
- Úgy csinálsz, mintha még nem játszottál volna egy meccsen sem. - feleltem, miközben az ágyamon lévő üres edzőtáskámra meredtem és próbáltam összeszedni a gondolataimat arról, hogy mit is kell elpakolnom.
Nem válaszolt rögtön: - Én inkább úgy mondanám, hogy ilyen komoly meccsen nem játszottam még. - magyarázta.
Összevont szemöldökkel a telefonom felé fordultam, mire ráébredtem, hogy nem is láthat, ezért így szóltam: - Ezt hogy érted?
Felsóhajtott, aztán zipzár elhúzását hallottam, mikor újra megszólalt: - A régi sulimban nem volt jó a csapat. Az edző szégyellte, hogy nem vagyunk eredményesek, a végére már szerintem fel is adta a reményét egy olyan csapatnak, ami győzelemre vihetné az iskolai csapatot. Ez most más. Itt tudom, hogy nagyobb az esély a győzelemre, mint arra, hogy már az első meccsen annyira megaláznak, hogy utána egész évben még pályára lépni is olyan, mintha szentségtörést hajtanék végre.
Vissza kellett fojtanom magamban a késztetést arra, hogy ismét valami poénos választ produkáljak, mert éreztem, hogy ezúttal ez egy igen is komoly dolog. Nekem világéletemben szerencsém volt a környezetemmel. Támogató szülőkkel a hátam mögött könnyű volt olyan iskolába menni, ahol tudtam, hogy ha mindent beleadok még vihetem is valamire. Szomorú volt hallani, hogy ez nem mindenkinek adatik meg: - Erről még sosem beszéltél. - említettem.
- Mostanában nem beszélgettünk sokat. - vágta rá kissé szúrósan.
Persze tudtam, hogy igaza van. Az elmúlt napokban kerültem, akit csak tudtam, mert az edző szavain kívül más nem hallottam a fejemben, mintha a gondolataim ismétlésre lettek volna állítva.
Nekem kellett a legjobbnak lennem, és az biztos, hogy ha rajtam múlik az is leszek.
- Nem nagyon volt rá alkalom, de ha ennek a meccsnek vége, akkor kicsit nyugodtabb leszek és bepótoljuk az elmaradást. - ígértem: - Nekem is fontos ez a szezon. - feleltem diplomatikusan.
- Ez még nem az utolsó éved. - válaszolt, mit sem törődve a mondatom első felével: - Jövőre lesz egy szezon, amin ugyanúgy bizonyíthatsz. Nekem ez már nem lehetőség.
Sokszor elfelejtem, hogy Bianca a csapat azon tagjai közé tartozik, akiknek ez az utolsó éve a gimiben: - Ez az év megalapozza a következőt. Nem szeretek veszíteni és nem is fogok.
- Idegbe jöttél? - kérdezte.
- Nem. - vágtam rá kissé felháborodva: - Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy nekem ez ugyanannyira fontos, mint neked.
- Jó, azért szerintem ne versenyezzünk azon, hogy kinek fontosabb. - érkezett a válasz.
A fejemet rázva vettem egy mély levegőt, és így szóltam: - Most le kell tennem, mert sosem fogok elkészülni. A meccsen találkozunk. - és ezzel kinyomtam a telefont.
------------------------------------
Olyan érzésem volt, mintha ezt már egyszer átéltem volna. Új mezekben álltunk a pálya szélén, az ellenfél csapata a túloldalon csoportosult. A lelátón még bőven volt férőhely, de megnyugtatott a tudat, hogy amikor felnéztem a barátaim mind ott voltak és szurkoltak. Lewis, Viv és Matthew az iskola címerével ellátott pólóban, kifestett arccal egy "Hajrá Kacey" feliratú táblát tartottak a magasban és ordítottak abban a pillanatban, hogy találkozott a tekintetünk. Körülöttük a csapat többi tagjának barátai, esetleg családja ültek, egy-egy furcsálló pillantást küldve az emberek felé, akik sokszor az életet jelentik nekem.
VOUS LISEZ
Plátói
Roman d'amourVoltál már valaha szerelmes valakibe úgy, hogy tudtad, semmi nem lesz belőle? Távolról epekedve figyeled őt és reménykedsz benne, hogy egyszer kellő bátorságod lesz ahhoz, hogy megszólítsd és elhívd valahova, de mindez csupán egy álomkép. Egy plátói...
