Lose yourself

AUGUSZTUS | 1.

Egy éjkék, frissen polírozott Nissan Skyline szedán szelte át elég feltűnően a város utcáit, megtörve a frissen tizennyolc éves sofőrje szerint már túl idegesítő nyugodtságot. A lány egy fekete, Nissanos versenydzsekit viselt. Akármennyire lehetett huszonpár fok, szerinte azért az ő kocsijához dukált ez az öltözet, főleg, hogy épp egy fontosabb eseményre tartott. Süketségig hallgatta az Arctic Monkeyst, abban a pillanatban a Do Me a Favourt, és ahogy a dal a második refrénhez ért, mosolyogva kezdte el Alex Turnerrel együtt énekelni, nem, inkább teljes szívből ordítani a sorokat. Időnként belenézett a tükörbe, és megállapította, hogy még mindig nem jönnek mögötte, ekkor pedig rágyorsított arra a kínzó ötvenpár kilométer per órára, ami a belterületen még épphogy megengedett volt neki. Néha meg-meghúzott egy, már az ő egyik leszokhatatlan függőségének nevezhető Red Bullt, ami az italtartóban pihent.

A Nap vele szemben ment le, aminek sugarait megtörte a pilóta napszemüvege. Az égen különböző, sárgás-rózsás színek játszottak a kék mellett, a felhők mind rózsaszín fényben úsztak. Imádta ezeket a pillanatokat. 

Minden olyan eszményinek hatott körülötte, ahogy ott hajtott a naplementében. Tökéletesnek, mégis könnyen eltűnőnek. Mint egy álom. 

Az összes ilyen alkalommal így éreztem, mikor vezettem.

Igen, ez volnék én, még teljesen naivan, az utolsó gimis nyaram végén, pontosan a tizennyolcadik születésnapomon. Ha már szülinap, igazából sohasem tartoztak a kedvenceim közé, hiszen egész életemben kész katasztrófa volt az összes, egytől egyig. 

De főleg ez.

Idegesítő Facebookos köszöntések.

Telefonhívások, amikben megkérdezik, hogy milyen egy évvel idősebbnek lenni. 

Emberek, akik szinte csak ezen az egy napon veszik tudomásul, hogy létezem. 

És mindehhez a nagymamám, aki képes volt letolni magát erre az egy napra hozzánk, hogy megmondja, mennyire elzüllöttünk a bátyámmal... Remek egy kompozíció. Erre pedig tökéletes gyógyír volt a vezetés.

A kaotikusság - de most már csakis a jó értelemben - minden egyes alkalommal a legjobb barátaimmal eltöltött részén tetőzik, akik a végére valami olyasmit találnak ki, aminek hála az egész nemcsak emlékezetes marad, hanem jó is. Ez alól persze a tizennyolcadik se maradt ki, amiben még nagyobb káoszt jelentett, hogy nagykorúvá válásom napjának estéjén éppenséggel önként jelentkeztem, hogy velük legyek összezárva, még véletlenül is egy kocsiban. Mégis azelőtt szerettem volna egyedül róni az utakat egy kicsit, addig legalább kitisztult a fejem is.

Ennek ellenére röhejesen, mit sem sejtően vigyorogtam a volán mögött, mintha elmentek volna otthonról - azaz tulajdonképpen így is történt, már bőven a születésemkor. Lehúztam az ablakot és pár pillanatig kitettem a kezem rajta. Tudtam, hogy az üvöltő zene már nemcsak Nissant, hanem az egész környéket bejárta, de nem érdekelt. A mottóm hű betartójaként gondolkodtam, és a pillanat szerint éltem. Éreztem a mellettem elsuhanó, hűvös levegőt, ami belekapott a dzsekim lengébb, puffos ujjába is. Még jobban ráléptem a gázra, Skyline motorja felbőgött, az új turbó lelkiismeretesen végezte a dolgát, a mosolyom meg jóval szélesebb lett, ha egyáltalán lehetett az előbbinél is jobban.

Ekkor rájöttem, hogy be kell kanyarodnom az egyik lepukkant buszmegállóba, ha már megbeszéltük, hogy ott veszem fel a srácokat. Lefékeztem, mire egy, eredetileg a buszra váró, kék otthonkás, bordó fejkendős nénike odahajolt az anyósülés ablakához.

Mára már elegem van az idősekből.

- Mit képzelsz, leányom! - Egyik keze szélsebesen a visszapillantón termett, összekoszolva a frissen cserélt tükrét, és olyan orbitális erővel szorítva azt, hogy csodálkoztam, amiért nem tört le. - Há' ide nem állhatsz meg!