Lose yourself

SZEPTEMBER | 1.

Mindjárt agyonlövöm magam energiával álltam a sámbói Wittelsbach Erzsébet Gimnázium és a szomszédos szakközépiskola közti parkolóban. Krisz újabbik szerzésű kocsijából szálltam ki nemrég, ami akkor éppenséggel egy öreg, hófehér Polski Fiat 125p volt kisgyerekeknél is jobban bömbölő motorral, cserébe erősebb stabilitással, mint Nissan önmaga. A fél parkoló úgy nézett ránk, mintha elmentek volna nekünk otthonról, habár lehet, hogy maga a Polski tette ránk ezt a felettébb csodálatos hatást, miközben haláli nyugodtan, a lehető legtermészetesebben dőltünk neki az autónak.

Krisz, Vid, Pati és én - Keve nélkül, hiszen ő ma cuccolt be újra a több várossal és kilométerrel távolabbi katonai suli koleszába - mind teljes harci díszbe öltözve akartuk állni az utolsó első napunk sarát érett, értelmes diákokként, habár azt inkább mi se gondoltuk komolyan, hogy minimum egy órát kibírunk rendellenesen meggyőzően viselkedve. Még volt körülbelül fél óránk nyolcig, vagyis az évnyitó kezdetéig, annak az időnek a nagy részét pedig véletlenül se akartuk az osztályunkban elütni. Inkább a tavalyi szokásunkat megtartva a suli területén kívül néztük az évkezdő tanulók kevésbé lelkes tömegét, ugyanezt a sziporkázó felfogást átvéve.

- Ez már megint itt van? - sírt Krisz, ahogy egy pár éves, ironikusan kávészínű Opel Mokka SUV állt be mellénk. Túl nagy hirtelenséggel kaptam fejemet a vezetőülés irányába, habár ez egy oltári nagy hibának számított: az autó sofőrje nem volt más, mint Birka Bíborka, akit igazából mondhatnék egyfajta riválisomnak is, de nem teszem, mivel különösebben nincs okom versengeni vele. Egyszerűen ki nem állhatjuk egymást, pont a másik szögesen ellentétes attitűdje miatt, és ennek általában hangot is adunk. És mint látjátok, nem csak én vagyok az egyedüli személy, aki stílusosan megsimogatná egy lucskos felmosóval. - Nézd már, valakinek sokadszorra meglett a jogsija! Vajon fél disznóért kapta?

Ahogy Bíborka azzal a tipikus fölényével együtt felhő magasságba feltűzve az orrát kiszállt az autóból és bezárta azt, jól megnézte először feltűnően Kriszt, aztán Polskit, majd végül engem díjazott egy olyan nézéssel, ami bármilyen mondatnál nyilvánvalóbbnak tűnt. A fiúk sakál röhögésbe kezdve vizslatták őt, mire inkább a kézitáskájába kapaszkodva eltipegett.

- Ezt túlélni még egy élmény lesz - sóhajtottam, felvéve a fekete műbőrtáskám. - Komolyan, boldogan hívom fel Kevét, hogy cseréljünk. Engem a fegyvertan se rettentene meg, őt meg Bíborka, szóval kvittek lennénk.

Az autónak dőlve valami lehetetlen szögben, hogy lássam magam a visszapillantóban, úgy igazítottam meg a sminkemet, amivel reggel szenvedtem. Az első napon értelmesen akartam kinézni, és még véletlenül se úgy, mint egy élőhalott, ezért felkelés után rögtön vettem a fáradtságot és profi sminkesek módjára kezdtem eltüntetni az előző nap nyomait az arcomról, habár tudtam, hogy erre biztosan nem lesz minden egyes nap energiám. Előrántottam a bőrdzsekim zsebéből a bordó rúzsom és újracsináltam vele a számat, majd még egyszer biztosítottam magam, hogy a fekete tusom vízálló, ahogy a szempillaspirálom is, ezért nem folyt le a tűzforró melegben, ami a Polski légköre fölött uralkodott.

A mostani pár másodperces, de cserébe hosszúnak tűnő procedúra közben Krisz nehézkesen lezárta a Polskit, majd direkt lemaradva pár méterre Bíborka mögött elindultunk. A lehető legbénábban éreztem magam, ahogy bolha léptekkel haladtunk az iskola kapuja felé, ahol a kapu előtt az arra járó emberek és Krisz örökös rajongói, a Fangörlök az én ijesztően közkedvelt unokatestvérem irányába fordították a fejüket, ahogy rájöttek, hogy arra megy. Szabályosan kirázott a tudattól a hideg, hogy ezért a halmozottan lehetetlen emberért ennyien odavannak, főleg, hogy ez a tömeg az új kilencedikesekből és tizedikesekből avanzsálódott már így, az első nap.