MEGVÉDELEK

1. rész

1 fejezet

Vasárnap

14:50

Esik. Imádom ezt az időt. Olyan elgondolkodtató és megnyugtató egyben. Nézem, ahogy a velem egyidős fiúk a lányok fölé tartják a kabátjukat, majd szaladni kezdenek egy irányba. Mintha filmen lettem volna egy háttérstatiszta képen. Egyre jobban kezd esni. Jobb, ha sietek.

Az otthonom utcájába beérve megpillantok egy ismeretlen autót parkolni a szemben lévő szomszéd háza előtt. Talán új lakó? Igen rég hirdetik a lakást. Egyszer csak kinyitódik az autó ajtaja, és egy férfi száll ki belőle. Felhúzza az esernyőjét, majd rágyújt egy cigarettára. Hosszasat szív belőle, amit orrán fúj ki. Körbenézett, ami miatt találkozott a tekintetünk. Milyen szép sötét szeme van. A haja a fülét érinti azonban egy kicsit kócos stílus keveredése, de határozottan jól áll neki. Nálam jóval magasabb. Kedves, gyermekded arca van. Lejjebb vezetve a tekintetem észrevettem, hogy milyen csodás, kidolgozott mellkasa van. Ezt követően rájöttem arra, miszerint egy toronnyal felel meg a magassága. Erre mondják azt, hogy kisfiam égimeszelő vagy. Ezen a gondolaton jót mosolyogtam. Ahogy látom ő sem tétlenkedett, mert végigmért tetőtől talpig. Ezen miatt elkaptam a fejem róla, mivel kicsit rózsaszínes lett az orcám. Újra visszavezettem a tekintetem rá, ekkor láttam meg a szívdöglesztő mosolyát.

- Jó napot! Bocsánat a késésért, csak tudja nagy volt a forgalom. – jött mögülem a hang. Hátranéztem, majd tudatosult bennem, hogy a szemben lévő szomszéd, aki felénk tartott.

- Semmi gond!- válaszolta az idegen férfi, majd kezet ráztak.

- Tóth Miklós. – mondta a szomszéd.

- Sipos Noel. – válaszolta az ismeretlen férfi, vagyis Noel.

- Örvendek! – Miklós bácsi pedig kinyitotta a kaput Noelnek. – Fáradjon beljebb.

- Köszönöm. – miközben elindult a lehetséges új lakó a ház fel rám emelte újra a tekintetét. Lelkemig hatolt a nézésével. Olyan magabiztos és határozott is egyben, de volt benne valami furcsa. A szeme ürességet sugallt, mintha nem érdekelné semmi.

- Miért kell ezt csinálnod?! – hallottam meg, ahogy üvöltenek az egyik lakásnál.

- Mert megint nem csináltál semmi ennivalót, pedig tudod, hogy ilyenkor szoktam hazaérni! - jött a hangos válasz a másik félnek.

- Kérlek, ne menj el megint!

- Hagyj békén, nem mondom még egyszer, vagy nem állok jót magamért! – újabb hangos válasz érkezett.

Ekkor kicsapódott a házunk kapuajtaja. Anyám és apám vágtat ki rajta, vagyis inkább apám, anyám pedig próbálja utolérni. Sokkolódtam. Ezt nem hiszem el. Döbbentségemből feleszmélve oldalra fordítottam a fejem, abban reménykedve, miszerint nem volt ennek tanúja Noel, de pontosan minket pásztázott. Apám hangja zökkentett ki a gondolkodásomból.

- Azonnal takarodj be a házba Elena! – ordított rám apám.

Nem tudtam mit reagáljak, hisz még mindig sokk hatása alatt vagyok, mivel anyám és apám megint összevesztek, a másik ok pedig, hogy ennek az egésznek szemtanúja volt Noel. Az említett személy felé vezetem a tekintetem, de ő csak meredten bámul minket, majd ekkor rám vezette a tekintetét ő is.

- Elena ne kelljen megint elmondanom! – szólt ismét apám hozzám.

Még mindig Noellel voltam elfoglalva. Folyamatosan tartotta velem a szemkontaktust. Annyira elvonta a figyelmem Noel szeme, hogy nem vettem észre azt, miszerint apám elindult felém ideges arckifejezéssel. Mire tudatosult bennem, addigra már késő volt. Könnyekkel telt meg a szemem. Nem volt menekvésem. Megfogta a hajam és elkezdett rángatni engem a házunk felé. Próbáltam szabadulni, de esélyem sem volt ellene. Túl erős velem szemben. Ordítottam a fájdalomtól. Eleredtek a könnyeim. Anyám sietett ekkor hozzám, hogy megkísérelje a kiszabadításom, apám kezei közül. Kisebb sikerrel, de megkönnyebbült sóhajt hallottam anyám szája közül. Kinyitottam a szemem, majd tudatosult bennem, miszerint már anyám védelmező karjai közt voltam. Apámra vezettem a tekintetem, majd a szemben lévő házra. Még mindig figyeltek bennünket. Apám ezt észrevette, majd ő is oda pillantott. Megváltozott az arckifejezése. Rendezte a vonásait, és a kedves énét vette elő. Gyűlölöm. Nekünk a rosszabbik énét mutatja, de a külvilág felé a kedves, segítőkész felét illusztrálja. Hánynom kell tőle.

- Jaj, hát észre sem vettem önöket! – próbálja menteni a menthetetlent, miszerint bántalmazza a saját családját. Eközben elindult feléjük. – Sajnálom Miklós, hogy ezt kellett látnod, de már nem tudtam magam visszafogni. Egyszerűen kiborultam. – mentegetőzik, majd kezet ráz vele.

- Értem. – ennyit tudott kinyögni Miklós bácsi. Apám Noel felé tekint kérdőn. – Ő itt Sipos Noel. A házat jött megtekinteni, esetlegesen kivenné, de ezek után már kétlem. – sajnálkozóan néz rá.

- Nagyon sajnálom. Normális család vagyunk, de vannak néha kisebb összezörrenéseink. – nyújt keze apám Noel felé. – Hosszú Ernő vagyok. Én vagyok a tulaja a Finom Husi boltnak. – mutatkozik be illedelmesen apám. Noel szintén kezet ráz vele. – Sipos Noel vagyok, de már bemutattak. – mosolyodott el, majd Miklós bácsi felé nézett.

- Ne legyen csalódott uram, nem ment el a kedvem a háztól. Minden családnál vannak néha kisebb viták. – Miklós bácsi újra megmutatta az aranyos mosolyát.

- Ennek nagyon örülök! Akkor szerintem folytassuk is az utunkat.

- Rendben. – válaszolta Noel, majd apám felé fordult. - Örülök a találkozásnak leendő szomszéd!

- Én is örülök neki! Hosszas ideje nem laktak már szemben lakok. – mondat apám neki. Vajon miért? Azért, mert megunták azt, hogy állandóan áll nálunk a bál.

- Viszlát! – köszönt el Noel.

- Szervusz! – köszönt el apám is.

Miklós bácsi és Noel már el is tűnt. Apám ekkor megfordult. Újra elkomorodott. Felénk kezdett el lépkedni szépen lassan és kimérten. Ismét rettegni kezdtem, de ahogy éreztem anyám is. Fölénk kerekedett, mivel jóval magasabb volt nálunk. Csak nézett minket. Ilyenkor a legijesztőbb.

Takarodjatok be a házba most. – nem kiabált,hanem halkan mondta. A legrosszabb, amikor nem ordít velünk. Hogy miért is?Azért mert ezután, az következik, hogy megint kék zöldek leszünk anyámmal, apámjóvoltából.