MEGVÉDELEK

9. rész

15:02

- Azonnal gyere ide Elena! – hallottam meg apám ordítását. Összerezzentem. Kérésének eleget téve kimentem a szobámból. Kiérve egy óriási pofon fogadott üdvözlés képen. Az erőssége miatt a székek közé estem. Könnyeim máris útnak eredtek. Anyámra kapom a tekintetem, aki zokog. Elnézve őt sem kímélte. Ismét anyám felé vette az irány. Őt is egy pofonban részesítette, ami miatt végképp földre került. Rugdosni, ütlegelni kezdte, amíg vérezni nem kezdett a feje. Ezt látva kiegyenesedett apám, majd végignézte, ahogy anyám köhögésbe tör ki. Kezét nehezen a szája elé emeli, mialatt észleli, hogy vért köhög. Szemeim kikerekedtek, mint anyámnak. Apámra kapom hirtelen a fejem. Az üresség, ami most jelen pillanatban jellemzi őt. Csak áll és nézi, ahogy a felesége, akit állítólagosan szeret, hogy szenved miatta. Újból elindul anyám felé, majd mellé guggol. Hirtelen a hajánál fogva felrántja a fejét...

- Most merj visszaszólni... - szinte suttogta neki a szavakat. Ez által még ijesztőbb volt. A kegyetlenség után, mint aki jól végezte dolgát ment ki a lakásból egy félig megivott whiskyvel. Anyámhoz siettem, hogy megnézzem, mennyire van rosszul. Arcát látva elborzadtam. Szemöldöke felszakadt, ahogy a szája is. Szeme körül megdagadt, néhol már lilulni, kékülni kezdett. Órából enyhén folydogált a vér. Borzasztó látványt nyújtott. Próbálta kinyitni a szemét, de nehéz volt számára. Karjai alatt megfogva őt felültettem egy székre, majd a szekrényhez és a hűtőhöz mentem a szokásos dolgokért.

- Kicsim... - erőltetetten szólalt meg – Először neked kezeljük le az arcod.

- Dehogy is! Anya szétütött téged ez a félőrült! Neked sokkal rosszabb. – majd nem törődve a további próbálkozásaival, kezdtem el lefertőtleníteni az újonnan megszerzett sebeit.

 

A könyvtárban ülve épp az agyat elemző könyvet szuggeráltam a több tudás reményében, de már nem voltak új információk számomra. Valószínűsíthető, hogy olvastam a könyvet, csak nem emlékszem erre. Biztató. A tudástárt becsukva keltem fel, majd indultam el a polchoz, ahonnan levettem őt. Odaérve egy ismerős alakot pillantok meg. Előd az. Elmosolyodtam, miszerint nem csak én járok könyvtárba, hisz az igazi tudás a könyvekben rejtőzik, nem pedig az interneten. Elnézve igen keres valamit, mert vagy ötször guggolt le a polcnál.

- Szia! – köszöntem kedvesen. Ezután elindultam felé, mivel oda kellett visszatennem a könyvet.

- Szia! – néz rám felemelkedve. – Hát te?

- Igazi tudást kerestem – mutatom fel a könyvet – de nem volt új információ, amit nem tudtam volna eddig is. – nevettem el magam. Hasonlóan tett ő is, majd a szemei felcsillantak.

- Végre! Megvan! – szólalt meg, ami hangosabbra sikeredett. Ennek következménye az lett, hogy le lettünk szidva, miszerint halkabban. Elmosolyodtunk.

- Csak nem ezt kerested? – mutatom fel az említett tárgyat.

- De – neveti el magát, majd a tarkóját kezdi el tapogatni - de ha te sem találtál semmit, akkor valószínűsíthető, hogy én sem fogok.

- Miből gondolod?

- Azért, mert te is tanulsz. Plusz sokszor szoktalak itt látni. – magyarázza.

- Miért nem jöttél oda hozzám? – értetlenkedve kérdezem, hisz mindig jól jön egy tanulótárs.

- Nem mertem. Láttam, hogy el vagy mélyülve, így nem akartam zavarni.

- Dehogy zavartál volna, sőt még örültem is volna neki. – mosolyodom el, ami miatt ő is így tesz.

- Majd legközelebb.

- Rendben. – indulunk el közben a kijárat felé.

- Mész még valamerre? – érdeklődik kedvesen.

- Haza maximum. – nevetem el a végét.

- Hazakísérhetlek? – kérdésén enyhén meglepődök.

- Hát, nem is tudom.

- Persze csak ha szeretnéd.

- Legyen. – egyeztem bele végül. – Nos, akkor induljunk. – válaszul bólint, majd folyattuk az utunkat. Már az ajtónál jártunk, amikor...

- Fiatalúr! Tán nem felejtett el valamit? – szólalt meg mögülünk az öreg Rita néni, a könyvtáros. Először értetlenkedünk mindketten, de végül rájöttünk, hogy bizony a könyvet nem kölcsönözte ki Előd.

- Elnézést! Elfelejtettem. – sietett vissza a pulthoz Előd. Hangos kacagásba törtem ki, Előd pedig csak mérgesen, de mosolyogva nézett rám. Ő is nevetni kezdett, emiatt megint ránk szóltak, miszerint „Halkabban fiatalok!".

 

Csend. Ez a mi most kettőnk közt van. Az az igazi kínos csend. Nem szoktam Előddel „együtt lógni" úgymond. Valahogy úgy érzem nincs meg a közös hang. Hiába járunk egy osztályba, így sincs meg az összhang. Hasonlítunk egymásra, mert mindketten stréberek vagyunk, de akkor is. Milyen furcsa, amikor Mátéval „beszélgettem" sokkal könnyebb volt társalogni. Pedig arra tényleg lehet mondani, hogy teljesen ellentétek vagyunk, plusz nem is egy körben mozgunk. Visszagondolva csúnya, de már bánom, miszerint ha lát legközelebb a könyvtárba, akkor jöjjön oda nyugodtan. Viszont, ahogy említettem, a tanulásban hasonlítunk, lehet, hogy egy kis idő kell, hisz igaz négy éve vagyunk osztálytársak, de nem sokat tárgyaltunk egymással, csak ilyen szálló szavakat használtunk. Később ez megváltozhat.

A főtérnél járhattunk Előddel, amikor megpillantottam Mátét és a haverjait. Elmosolyodtam, de látva az arckifejezését, megijedtem. Épp a haverjaival konzultált valamiről, de láthatóan nem volt nyugodt a légkör körülöttük. Máté kifejezetten mérgesnek tűnt. Elbizonytalanodtam. Lehet újra bunkózni fog velem? Pedig már kezdtem reménykedni. A testem magától kezdte el gyorsítani a lépéseimet, amit Előd nem tudott hova tenni.

- Hova sietsz Elena? – értetlenkedett Előd, majd megállt. Kérdését figyelmen kívül hagytam, majd a társaság felé fordítottam a fejem, azzal a gondolattal, hogy észre-e vettek bennünket. Sokat nem kellett ezen agyalnom, mert nyilvánvaló volt, miszerint minket bámulnak. A társaság többi tagjával nem törődve Mátét szemét kezdtem el akaratlanul keresni. Nem sokkal találkozott a tekintetünk, amiből semmit nem tudtam kiolvasni. Ugyan úgy mérges fejjel nézett minket, mint amit a barátainak mutatott. A kérdésekkel teli fejemet most Előd felé fordítom, amolyan ezért siettem arcot vágok, hogy megértse. Az említett személy értve a célzást odakapja a fejét, majd döbbenet ül ki a lélektükreire. Ismét a társaságot kezdem el figyelni, akik ez idő alatt elindultak felénk.

- Nocsak, Mr. Nyomi és Mrs. Nyomi... - szólalt meg Bálint elsőként – Csak nem együtt vagytok? A híres tanár kedvencei csapat. – neveti el a végét. Emiatt a többiek is felnevettek, kivéve Mátét, aki továbbra is semmit mondó fejjel nézett bennünket. – Elena nem szabad nézni a Mátét, amikor randin vagy Mr. Nyomival. – karolja át a vállát Bálint Máténak. – Vagy talán kihasználod a kis Elődöt? – tette a szomorú arckifejezést, majd Előd felé vezette a tekintetét – Barátom, téged ez a lány becsap, csak kihasznál... - Az a bizonyíték, hogy nem téged néz azzal a szerelmes tekintettel, hanem a mi kis szívtipró Máténkat. – Ismét felnevetett a brigád.

- M-még nem vagyunk e-együtt! – próbálja kimondani a szavakat Előd, kisebb sikerrel. Álljunk meg egy pillanatra! „Még nem vagyunk együtt?!" Mi az, hogy még?! Én nem akarok tőle semmit!

- Halljátok, amit makog? – neveti el a végét Bálint. – Még nincsenek együtt. – Máté felé fordul – Drága barátom... Te lekésted ezt a vonatot. – mondja szomorúan.