Sziasztok! Az alábbi novella szintén Liziton666 versenyére készült. Jó olvasást!
Kétféle sötét létezik. Az egyik átölel, megnyugtat, homályba foglalja a bajokat. A másik azonban kígyóként szorul torkodra, kezed, lábad lefogja. Az egyik csendje kedves, ringató, míg a másikban élesen cseng saját szívverésed, a visszhangja elviselhetetlen. Az egyik meleg. A másik hideg.
Az ember szeme mindig káprázik. Így a sötétben is. Az egyikben szelíd, táncoló fényeket látsz, olyanokat, melyeket soha másszor esélyed sincs. Csöndesen zenél, mely ugyancsak az elme játéka. A másikban viszont vad, fenyegető árnyakat, melyekben démonjaid tükörképe kísért. Nevetésük, vonyításuk rideg, vérfagyasztó. A végén már megkérdőjelezed, csak a fejedben történik-e.
A kettő különbözik. De a végén mégsem. Egyszer csak egybefolynak, felemésztve magukba a valóságot magát is. A kettő aztán egyet alkot. Paradox, de miért is várnánk mást? Hogy a sötétben mit látsz, már csak a képzelőerő szabhat határt. Az pedig végtelen.
Végtelen, mint a csend, mely hirtelen mégiscsak szétreped. A kettő egyet alkotott, majd suttogva hozzád szól. Meglehet, kiráz tőle a hideg, szavai mégis édesek. Tán csak önnön visszhangod, de az nem így énekel. A semmiről szól, mégis mindenről, a falakról koppan tompán, vagy csupán belülről, a fejedből.
Néha néma, néha harsány, néha suttog, néha kiált. De eljön majd érted sötét magányodban, felfedve előtted a halál kapuját. Messzi cél, mely nem valóság, csupán lidérces délibáb.
Hallgatod, míg azt sem tudod a csönd zaj, a zaj csönd-e. Majd a szobában fény gyullad, a feketeség elillan. Nem számít a sötét hideg vagy meleg, a világos ugyanúgy égeti szemed.
