Charles Leclerc már hat éve neveli egyedül a kislányát és utazza be vele a világot Formula 1-es pilótaként. Az életük különleges, kaotikus, de olyan, amiért bárki boldogan beáldozná a fél karját. Legalábbis addig amíg Charles asszisztense fel nem mo...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
𝐂 𝐇 𝐀 𝐑 𝐋 𝐄 𝐒
Ha a fürdőszoba retinaégető lámpa fénye alatt nem látszik, hogy alig aludtam öt órát az utóbbi két napban, akkor az újságíróknak sem szabadna észrevenni, nem? A francnak sem hiányzik ugyanis, hogy lehozzanak valami teljességgel elfogadhatatlan cikket arról, hogy miért nézek ki úgy, mint egy jobb napokat élt zombi. Már arra is gondoltam, hogy ellopom anyukám korrektorát, hátha azzal kijavíthatom majd a szemem alatt lévő fekete táskákat, de szerencsére semmi ilyesmi nem vár, amikor fogmosás után belepillantok a tükörbe. A sajtó legalább ezzel nem szívhatja a vérem.
Az öltönyöm remekül áll, nincs rajta egyetlen szösz vagy kósza gyűrődés sem. Jó, a hajam talán volt már jobb is és talán már ideje lenne megkérni anyát, hogy vágjon belőle egy keveset, de egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy még arra is időt kerítsek. Helyette inkább átfuttatom rajta a kezem és mikor beállítom a tökéletes pozícióba hátrébb léptek a tükörtől, hogy visszamenjek a szobámba és megkeressem a cipőim.
– Ezt fogod felvenni? – jön a kérdés, ahogy kilépek a fürdőszobából és pislognom kell párat a kontaktlencséim nélkül, hogy meglássam az ágyon ülő rózsaszín foltot. A foltot, aminek lételeme a kritizálásom. A foltot, ami hat éve a második árnyékom. A foltot, aminek egyre több kérdése van, ahogy egyre nagyobbra nő és aminek a nyelve is egyre csípősebb, ahogy egyre jobban össze képes pakolni a mondatokat.
– Igen? – nézek végig magamon nem értve, mi baj van az öltönyömmel. – Miért?
– Nem tetszik – rázza meg a fejét, mire a szobámban lévő egészalakos tükörre nézek, hátha az elmondja, mi baj van az öltözékemmel. – Nem veszed fel inkább a kéket?
– A kéket nem illik hivatalos eseményekre felvenni, Fizzy.
– De szép benne a szemed.
– Most nem szépnek kell lennem, hanem okosnak kell tűnnom.
Félictének természetesen nem tetszik a válaszom. A gyermeki őszinteség miatt minden amit gondol teljesen az arcára van írva. A szemöldökeit összehúzza, az ajkait összeszorítja, az enyémhez hasonlító zöldeskék szemei pedig még egyszer végigfutnak az öltözékemen miközben még erősebben magához szorítja a kezeiben tartott plüss majmát. Kicsit olyan arca van, mint amikor valami olyat kap ebédre, amit nem szeret. Mintha igazi, mélyenszántó undort keltene benne a fekete öltöny, amit viselek.
– A feketében azt fogják hinni, titkos ügynök vagyok – kacsintok rá a tükörben, hátha ezzel elfogadtathatom vele a színt, de csak ugyanazt az arcot kapom válaszul, mint amikor megmondom neki, hogy akkor nem kap édességet, ha nem eszi meg rendesen az ebédjét.
– De te nem vagy titkos ügynök, apu!
– De attól még hihetik, nem?
– A titkos ügynökök menők. De te... – Félicté végignéz rajtam egyszer, kétszer, háromszor én pedig a csípőmre teszem a kezem a mondat befejezésére várva. Már előre félek, hogy a következő néhány szó minden önbecsülésem megsemmisíti majd. – Hát...
