Tehetségek iskolája

Halloween I.

– Nem vagyok hajlandó Bree Van de Kampnek öltözni a kedvedért – jegyzi meg Do szárazon, mire Caroline meg én is kérdőn pillantunk fel rá saját házinkból.

Do egy egész délután várt azzal, hogy a nyakunkba öntse remek ötletét, hogy legyünk a Pindúr Pandúrok, így kifakadását arra, hogy Caroline a kezébe akarta venni a jelmezeket, kollégiumi szobánk első sorából nézhetjük.

– Az meg ki? – kérdi a fekete hajú összezavarodva, mire Do csak a szemeit forgatva sóhajt egyet, pedig hármunk közül, most ő az, aki külön nyelvet beszél.

– Nem néztek ti semmi jót! – mondja lesajnálóan, miközben a szoba közepén állva cseréli le egyenruháját, egy túlméretezett pólóra. – Mindegy. A lényeg, hogy csak akkor vagyok benne, ha a jelmezekért én felelek – jelenti ki, de én nem csak ezt az egy problémát látom az ötlettel. Sőt! Abban sem vagyok biztos, hogy Dóval jobban járok. Bárki is legyen az a Bree Van de Kamp, a szőke reakciójából ítélve stílusban közelebb állhat Caroline konszolidált kinézetéhez, ami nekem tökéletesen megfelelőnek tűnik.

– Nem tudom, feltűnt-e nektek, de továbbra sem nőtt meg vagy változott vörössé a hajam az elmúlt öt percben – fogalmazom meg a legnagyobb akadályt, amit én látok az ötlet kivitelezésével kapcsolatban, de a szőke azonnal lesöpri ellenérvem az asztalról.

– Parókáról hallottál már? – kérdezi gúnyosan, miközben egyenruhájának a szoknyáját, amit alig egy perce lökött a földre, kissé odébb rúgja, és a szekrényéhez lép, kinyitja annak szárnyait, majd az alsó fiókok egyikét kihúzva egy meglehetősen kócosnak tűnő rezes hajzuhatagot dob elém az asztalra, közvetlen a nyitott matematika füzetem kellős közepére.

– Próbálok nem arra gondolni, mennyire abszurd, hogy ezt most csak úgy előhúztad a szekrényedből – mondom fojtottan, és ezzel próbálom azt jelezni, hogy nem szeretnék ennél mélyebben belemenni a dologba, de Do másként gondolja.

– Russ és én szeretünk mások bőrébe bújni néha – mondja vigyorogva, és közben kacsint is egyet felém, miközben visszatelepszik az ágyára, én meg egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szóljak vissza.

– És Witsberger kit szokott pontosan alakítani ebben a parókában? – kérdezem kifordulva a székemmel Do felé, miközben jobb kezemben lévő tollammal megemelem az említett tárgyat játszott undorral az arcomon.

– Nagyon vicces – jegyzi meg Do a párnáját próbálva az arcomba vágni, de röhögve egy mozdulattal kitérek előle, így az majdnem leverve az asztali lámpát a függönyt begyűrve az ablakpárkány sarkában állapodik meg.

– Különben is – eresztem vissza az asztalra a parókát, csak most már a füzetem mellé. – Miért én legyek Sziporka? – kérdezem, de közben már hajolok is vissza az egyenlet fölé. A mai üres történelem dogám kellő bűntudattal látott el egy ideig a többi tantárgy iránt is ahhoz, hogy a mai délutánra és vélhetően estére is az íróasztalhoz szögezzen.

– Költségcsökkentés – feleli Do gyakorlatiasan, miközben a szemem sarkából látom, hogy fel sem nézve rám, már emeli is az ölébe az éjjeliszekrénye tetején pihenő laptopját.

– Neked nincs házid? – kérdezem hitetlenkedve, mire megvonja a vállát.

– De van – feleli, és ennyivel le is tudja a témát, mi meg oldalról váltunk egy sokatmondó pillantást Caroline-nal az asztalunk felett.

– Amúgy ebben egyet kell értenem Doryval – jegyzi meg Caroline visszafogottan. Ő is visszatér az esszéhez, amit elkezdett, és úgy tűnik, neki sokkal jobban megy az, hogy egyszerre több dologra is koncentráljon, mert velem ellentétben, úgy látom, még egyetlen sort sem kellett újrakezdenie. Én meg már vagy háromszor húzom át a számításom. – Nekem meg Dorynak így nincs szükség parókára – fűzi még hozzá magyarázatnak, és közben lapoz egyet a papírja mellett pihenő túlméretezett lexikonban, amit forrásnak használ.