Tehetségek iskolája

Emlékkép

Noam

Csend ülepedik a társaságra. Mindenki döbbent, és mindenki más okból. Kivéve Witsberger. Szórakozottnak tűnik, én meg legszívesebben teljes erőmből ököllel vágnék az arcába most. A távolból újabb mentőautó szirénája kúszik felénk, ami Mena halk szipogásával keveredik. Még mindig a földön kuporog maga elé bámulva. A tekintete homályos, olyan, mintha nem lenne közöttünk, és ezt látva úgy érzem, hogy most valamit nagyon elrontottunk. Nem csak szimplán rosszat tettünk, mint ahogyan korábban párszor. Most aztán tényleg elrontottunk valamit, és a többiek arcán is ez látszik.

– Te hülye! – töri meg a csendet Caroline hirtelen. A hangja nem hasonlít saját magára. Ráront Wistbergerre, de Lex még időben rántja vissza. – Mégis mit műveltél? – üvölti magából kikelve. Dorothea meglepetten vonja fel a szemöldökeit, mert számára is pont olyan váratlan Caroline viselkedése, mint mindenkinek. Kissé hátrébb is lép, hogy ne legyen tűzközelben, de szerintem ez már halottnak a csók. Itt most bombát robbantottunk.

– Tisztáztam egy fontos kérdést – von vállat Russ nemtörődöm stílusban, de a kifejezésén tisztán látszik, hogy most már ő sem biztos benne, hogy ez olyan rohadt jó ötlet volt.

– Mi lesz most? – Caroline dühét átváltja a hiszti, és valahogy mindannyiunk agyában ez a kérdés motoszkál. Nincs tehetsége, ez egyértelműen kiderült. Nem védekezett egyáltalán, és ha nem figyelek, meg is halhatott volna, amit Witsberger nem hiszem, hogy felfog. Olyannyira akart hinni a rejtélyben. De nincs itt semmiféle rejtély. Sky valahogy elérte, hogy egy teljesen átlagos lány kerüljön közénk, és tudta, hogy mi elcsesszük. Mindegy, hogy miként, de elcsesszük.

De mi haszna ebből?

Korunkból adódóan ránk még kissé máshogy értelmezve hat a Rejtőzködési Törvény, és úgy látom a tekintetekből, hogy nagyjából mindenkinek ez kavarog a fejében. De nem tehettem mást. Ha máshogy teszek, most nem a Rejtőzködési Törvény kavarogna mindenkinek a fejében, hanem az általános Büntető Törvénykönyv, és az állami börtönök valamelyikébe bevonuló Witsberger.

– Mi a fene folyik itt? – Oliver érkezik a kis sötét ösvényen. Meglepő módon egyedül. – Lövést hallottam – kezd bele, de a hangja elakad, amint észreveszi Menát a földön mellettem.

Remek.

Megvető és döbbent tekintete gyorsan rám siklik a lányról, és elönti a düh irántam, szinte már rutinszerűen.

– Mit műveltél már megint, Blain? – ront felém, és a nevemet úgy ejti, mintha még a betűitől is undorodna.

– Semmit – mondom felnézve rá. Természetesen Witsberger nem szólal meg. Sosem vállalja magára a tetteinek következményét, és ebből már kezd rohadtul elegem lenni. Oliver mellett ránézek, de ő kerüli a tekintetem.

– Semmit, mi?! Hogy neked mindent el kell rontani! – vagdalkozik tovább Oliver, és az állítólagos barátaim ezt némán tűrik. – Mit műveltél Menával, te szerencsétlen? – lép még közelebb, de az egy pillanatra sem jut eszébe, hogy vádaskodás helyett ellenőrizze az érintett állapotát.

Erre már felállok Mena mellől, és ezt úgy tűnik, hogy kihívásnak veszi, mert mihelyt egy szintbe kerül az arcunk, marokra fogja a dzsekim nyakát, és rángatni kezdi. – Legszívesebben beverném az arcod – sziszegi, és e mögött sokkal több van, mint ami most történt. Elfojtott düh tör a felszínre belőle, ahogyan rám üvölt újra. – Azt kérdeztem, mit műveltél vele?!

– Megmentett.

A válasz váratlan helyről jön. Mena hangja gyenge és remeg. Mintha nem is ő beszélne. Mintha csak a fejünkben létezne a hangja. Oliver elképedten engedi el a dzsekim, kezei sötétkék pulóverbe bújtatott törzse mellé esnek.. Nem nézek hátra a lányra, de a többiek arckifejezése éppen eleget mond nekem.