A sors akarta így

1. rész

   Sziasztok én Tracy vagyok! Fotós vagyok és imádom a fotókat, azok történetét és minden fényképezéssel kapcsolatos dolgot! Egyszóval imádom a munkámat. Ezek a képek egybefoglalják, megőrzik és elmesélik azokat a régi történeteket amelyeket talán soha nem tudsz újra megélni. Csak ránézel, és minden szép emlék eszedbe jut róla, amikor átélted. Akár csak egy fénykép a galériádból, ugyanúgy felidézheti a régi meséket. Gondoltál már bele? Csodás ugye? Na de ennyi a munkámról elég is.

                                                                          "egy nappal később" zavaros

   Reggel van. De tudjátok én mindig pozitívan állok hozzá a reggelekhez. Ja, és azt hadd említsem meg, hogy most New Yorkban, a szabadságszobornál lesz egy fotózásom. Igen New Yorkban lakom és imádom. Nem csendes, nagy a forgalom de valahogy nekem így tetszik. Én sem voltam gyerekkoromban túl csendes, nyugodt de szerintem ezzel sokan vagyunk még így. Valahogy nekem a zavaros városok jönnek be, és mint tudjuk New York nem túl nyugodt város. Na de visszatérve a reggelhez az egyetlen ami nem túl gyorsan megy, az a felkelés. Szerintem ebben sem vagyok egyedül. Pedig mindig pontosan 3 ébresztőm van beállítva a biztonság kedvéért. Sohasem akarok elkésni de valahogy mindig sikerül késésben felkelni. Na mindegy ez most egy kivételes eset mert már a második ébresztőmre felkeltem. Nem nagy dolognak tűnik de nekem az. Utána csak az uncsi felöltözködés meg kamerák összekészítése, de szerintem azt ugorjuk át. Szóval miután megvoltam, szaladtam is a kedvenc kávézómba. Egyszerűen amikor belépsz megcsap a friss pékáru illata, amelyből csak megsúgom, a croissant a kedvencem. Szóval gyorsba megrendeltem a szokásosat, sajtos-szalámis croissant-ot egy jó erős kávéval. Azért szeretem még ezt a kávézót mert tele van régi képekkel amikből mindig egy új történet szűrődik le, nekem. De lehet ez csak azért van mert betegesen szeretem a képeket. Nagyon valószínű. De nem baj nem érzem magamat kívülállónak az ottani emberektől. Eleve nem vagyok az a típus aki egyszerűen belehal mások véleményébe. Nem. Hadd mondják úgyse érdekel, tudjátok itt be, ott meg ki. Ebben csak a családom kivételes. Csak nekik adok igazat ha úgy van, és csak az ők véleményük érint meg. A többi nem. Kicsit sem.

- A croissant-ja asszonyom.                                                                                                                                                - Köszönöm fiatalember, de ha kérhetem tegezzen le. Annyira nem vagyok még öreg - nevetek.      - Jaj ne haragudj nem szerettem volna kellemetlenséget okozni!                                                                    - Nem erről van szó, nem okoztál kellemetlenséget.                                                                                               - Akkor viszont jó étvágyat! - mondta ő aki az előbb még lemagázott egy alig 22 éves csajszit. 

   Jó mondjuk nem néz ki rosszul. Bár sose láttam még ebben a kávézóban, pedig már sokszor voltam itt. Elég sokszor. Tulajdonképpen már mióta New York-ban vagyok minden egyes nap ide járok. Na jó nem minden nap, mert azt a luxust én se engedhetem meg magamnak, hogy minden reggel odajárjak reggelizni. Különben meg hogy lesz így belőlem háziasszony? Feleslegesen gondolkozok most ezen, hiszen így is késésben vagyok. Gyorsba egy határozott mozdulattal betolom a szendvicset és a kávét is igyekszem meginni. Addig azon gondolkozok, hogy vajon mit mondjak ha mégis elkések? Azt, hogy lekéstem a vonatot? Vagy azt, hogy egy szerencsétlen vagyok aki a szendvicsét se tudja megenni 10 percen belül? Nem tudom hogyha megtalálja az autómat a parkolóban melyik lesz a kínosabb. És még mindig ugyan ott ülök ahol az előbb még a croissant-omat ettem és még mindig itt kávézok. Lehet valaki ennél még rosszabb? Nem hiszem.