A Szerelem Nem Ismer Határokat

1. Fejezet

2023. 07. 15-e szombat

Van egy fiú. Már egy éve ismerem őt.
Ismerem a húgait, beszélgetek is velük rendszeresen.
A bátyjukkal, Milánnal olyan hóbortunk jött, hogy becézgettük egymást, pedig nem is voltunk egy párkapcsolatban.
Tudom, igazán fura.
De rájöttem, én szeretem Őt.
Igazán gyengéd természetű, törődik mindennel.
Nem lehetne Őt nem szeretni.
Követtem el én is hibákat az előző párkapcsolatomból, amiket nagyon meg is bántam.
Nem tudtam milyen hibákat követek el, csak azt tettem, amire utasítottak.
Viszont megfogadtam; hogy ha lesz egy kapcsolatom, akkor a lehető legjobb embert választom.

Milán egyik húga, rákérdezett tizenörödike előtt három nappal, hogy mikor szeretném bevallani az érzéseimet Milánnak?
Megbeszéltük, hogy én egy kapcsolatba úgy mennék igazán bele, ha azt egy fiú közelíti meg, és nem én, azaz egy lány.
Szóval neki kéne megkérdeznie, hogy leszek e a barátnője.

Szokásunk volt, hogy minden este videochatelünk a Messenger társalgó platformon.
Ez már egy úgymond nyári program volt az unokahúgom, és a barátaim szemszögéből is.
Alig vártuk, hogy tudjunk beszélgetni, és hajnalokig fent lenni.
Hisz nyár volt.
Jó idők, szép napok, kevés problémával, és szép párkapcsolati kezdődményekkel.
A legtöbb párkapcsolat nyáron kezdődik el.

Rengeteg tervünk volt. Hogy miket is csinálhatnánk, vagy éppen hogy miket hozhatnánk össze a nyár alkalmából.
Ezek közül sajnos egyik sem jött össze.

Egy héttel tizenötödike előtt, rám írt Messengeren egy szép délutánon az egyik iskolatársam, hogy tetszem neki.
De itt nekem már Milán tetszett.
Neki volt adományozva a szívem, mégha Ő nem is tudott róla!
Beszélgettem vele, hisz jó volt azért mégis új barátokkal beszélgetni.
Révén tudván, hogy sokkal fenyegetőbb, mint azt én gondoltam volna.
Mondta, hogyha nem jövök össze vele, akkor szétveri a kezét téglával, ami bevallom, engem nem igazán zavart.
Mindenki a saját teste kovácsa. Azt csinál vele, amihez épp kedve van.
Sosem voltam az a típus, aki ilyenekbe beleszóljon.
Nem érdekelt az, hogy ő épp mit tesz magával.

Eljött a csodás tizenötödike.
Én, és a lányok már tudtuk, hogy ezen a napon lesz a nagy nap, ahol megkérdezik tőlem a nagy kérdést, mégpedig hogy; "Leszel a barátnőm?" .
Izgatottan vártam ezt a kérdést, ugyanúgy videochatben, miután a két ikerlány a fiú ágyához lépett, majd hosszas némítgatás után, ami tárgyalásnak minősült, átbeszélték, hogy mi hogyan legyen.
Majd a fiú izgatottságában nem tudta megkérdezni, hogy leszek e a barátnője.
Ki–be fickándozott a kamera látószögéből, majd 0:10–kor megjött a nagy kérdés; miszerint akkor leszek e?

Elkuncogtam magam, és megörültem!
Végre, valahára együtt lehetünk!
Majd mondtam, hogy erre a kérdésre csak 0:20–kor kaphatsz választ.
Mindenki, aki a csoportos hívásban részt vett, görcsösen nézte az órát, hogy mikor vált tízről húszra.
Majd mikor senki sem számított rá, és éppen akkor váltott át az óra húszra, akkor belemondtam a telefon hangszórójába, hogy "igen".

Nagyon megörült mindenki.
Az első találkozóra abban a hónapban, azaz júliusban már sor is került.
Huszonkilencedikét választottuk annak, ami szombati napra esett.

Rengeteg mindent ugyan nem csináltunk.
A felnőttek megismerkedtek egymással, elvoltak, mi gyerekek bementünk a szobába és leültünk az akkori széthajthatós ágyamra beszélgetni.
Nem igazán tudtunk szóhoz jutni, hisz első találkozó, bonyolult a feloldódás, nagy az izgatottság, a szavak némáknak látszanak, de maga az arc, illetve a nézetszög sikít.

Már az első találkozón képes volt egy csokor rózsával és két bonbonnal jönni, illetve a várt pólót is elhozni!
A búcsú fájdalmasan telt, a levélen, amit saját kezüleg írt, el is sírtam magam.

Szerelmes vagyok belé.