Elysium || PJO

《 1.2 》

Poszeidón fiát ugyanúgy a parton találta meg az új nap reggele, de kívételesen nem egyedül. Egy fekete hajú, alacsony és sápadt fiú bújkált az árnyakban, s egy magas fa takarásából nézte a homokban ülő, görnyedt alakot. Nico di Angelo már percek óta figyelte a másik fiút, de az eddig nem vette észre őt, amit felettébb furcsának talált. Percy máskor már régen tudta volna, hogy valaki van mögötte, de most úgy tűnt, hogy teljesen kizárta a külvilágot. Nico nagyot sóhajtott, majd direkt rálépett egy faágra, hátha azzal fel tudja hívni magára a figyelmet.

Sikerült. Percy azonnal összerezzent, s ijedten fordult hátra. A kardja már a keze ügyében volt, de mikor látta, hogy csak Nico zavarta meg az elmélkedésben, azonnal visszarakta a tollat a zsebébe.

– Csak te vagy az, Nico? – erőltetett az arcára egy gyenge mosolyt Percy. – Bocsáss meg az előbbiért... másra számítottam.

– Azt látom – döntötte oldalra a fejét a kisebbik fiú, majd óvatosan letelepedett Percy mellé. Nico aggódva nézte a társát.

Egy ideje ismerte már Percyt, de soha nem látta még ilyennek. Persze, számított arra, hogy a tartaroszi fogság után nem lesz minden olyan, mint régen, de valamiért reménykedni akart abban, hogy a helyzet talán mégsem lett olyan rossz. Úgy tűnt egy ideig, hogy Percy jól volt, de hiába. Az idő telt, s észrevették, hogy talán tévedtek. Percy nem lett jobban.

– Ugye tudod, hogy ránk bármikor számíthatsz?

Nico kérdése korábban alapvető gondolat volt, de Percy már nem tudott ebben hinni. Mindig csak vándorolt, egyik helyről másikra. Iskolából iskolába. Baráttól barátig. Ha valakit igazán közel engedett magához, az meghalt, magára hagyta, vagy elárulta. Még élénken élt benne Luke döntése, mind a mai napig nem tudta kitörölni az elméjéből. Az, hogy Annabeth is inkább más úton haladt tovább nélküle csak még inkább arra ösztönözte a fiút, hogy ne hallgasson senkire és éljen a saját világában. Ez nem jelentette persze azt, hogy mások előtt nem öltötte fel az álcáját.

– Persze – eresztett meg egy gyenge mosolyt Percy. – Ezt kérdezned sem kell, Nico.

Nico maga sem tudta, hogy mit mondjon. Látta, pontosan látta, hogy Percy nem hitt már abban, hogy a táborban mindenki segíteni akart neki, még Clarisse is, akivel igazán viharos volt a kapcsolata. Minden egyes barátja azon volt, hogy valahogy ráébresszék a fiú arra, hogy az ő oldalán álltak, s bármikor tartották volna a hátát, de nem tudták, hogyan tegyék. Percy magába fordult, kerülte a többiek társaságát és már alig hagyta el a Poszeidón kabint.

– Nem hiszem, hogy tényleg így hiszed – rázta meg a fejét Nico.

– Nico...

– Nem, Percy! Nézz magadra! Mikor voltál utoljára a tábortűznél? Mikor beszéltél utoljára barátaiddal úgy igazán? Mióta Annabeth elment ki se dugtad az orrod a kabinodból, ránk se néztél. Tudom, hogy fáj az, ami történt, hogy szakított veled. Hogy még nem dolgoztad fel a Tartaroszt, de ne zárj ki minket, Percy! Kérlek hagyd, hogy segíthessünk neked...

Percy elfordította a fejét. Segíteni? Hogyan kérhetne meg bárkit is arra, hogy segítsen cipelni a vállán lévő terhet? Ő egy hős volt. Megmentette a világot, nem mutathatta gyengének magát, ugye? Percy nem mindig tudta, hogy mikor kérjen segítséget. Sőt, néha azt sem, hogyan tegye. Nehéz volt normális embernek lenni egy olyan világban, ahol az ókori mitológiák istenei tevénykedtek láthatatlanul, illetve szörnyek járták az utcákat a köd rejtekében. Percy félt, ha megengedi magának a pihenést, akkor történni fog valami.

– Nem tudom, hogy mit tegyek, Nico – suttogta Percy, de nem mert felnézni a kisebbik fiúra. Ha megtette volna, akkor biztos, hogy elsírja magát.

– Kérj segítséget – felelte határozottan Nico. – Hidd el, mind arra várunk, hogy valahogy mi is veled lehessünk, ahogy te  voltál velünk. Szörnyű azt látni, hogy már hónapok óta nem vagy önmagad. Sokan aggódunk érted.

Nico tudta, hogy puszta szavakkal nem fogja elérni a kívánt hatást. Nem tudja majd meggyőzni Percyt arról, hogy volt még remény a világban. Próbálták már többen is, de a sokat látott hős makacs volt, mint az öszvér. Ha jobban belegondolt, Nico maga is hasonlóan viselkedett volna, mint Percy. Sőt, annak idején pont ezt is tette. Bianca halála megviselte, s senkitől, még a saját apjától sem fogadta el a segítséget. Ha ebből a nézőpontból tanulmányozta a helyzetet, akkor már nem is volt annyira fura, hogy Percy miért zárkózott el ennyire tőlük. Mégis, a saját tapasztalataiból tanulva pontosan tudta, hogy ennek nem lesz jó vége.

– Emlékszel még arra, mikor Bianca halála után mindent felrúgva elszöktem innen, s hónapokig nem hagytam, hogy akár csak egy kedves szóval is segíts nekem? – kérdezte végül Nico halkan.

– Persze, felelte azonnal Percy, s aggódva nézett a nála jóval alacsonyabb fiúra. – Miért? Valami baj van?

Niconak sok erőbe telt, hogy ne essen neki Percynek amiatt, mert megint másokra gondolt saját maga helyett, de sikeresen lenyugtatta magát. – Nem, de szeretném, ha igazán látnád azt a helyzetet. Felforgattad volna az egész világot azért, hogy megtalálj, hazudtál Keirónnak is csak azért, hogy Kronosz tudjon arról, hogy ki vagyok. Segíteni akartál, pedig én minden egyes alkalommal elutasítottam a próbálkozásaid. Bele sem gondoltam abba, hogy te hogy élted meg ezt az egészet, talán még most sem igazán tudom. De a lényeg az, hogy ugyanúgy viselkedtem, mint most te, de akkor te nem hagytál eltűnni. Kitartottál mellettem, holott nem érdemeltem meg. Mi a különbség?

– Az én helyzetem teljesen más – sóhajtott fel Poszeidón fia, s visszafordult a tenger felé, zöld szemei azonnal elvesztek a hullámokban.

– Ugyan miért? Ha Annabeth nem hagyott volna magadra, akkor te is másképp állnál hozzá ehhez az egészhez, nem? Akkor elfogadnád a segítséget.

– Annabeth nem tett semmi rosszat.

– Percy...

– Nico – nézett rá a fiúra Percy. – Kérlek, ne feszegessük ezt a témát. Annabeth nem csak az én barátom volt, hanem mindenkié. Nem várhatom el senkitől, hogy másképp bánjon vele miattam.

– Ez mind szép és jó, de te meg ne képzeld azt, hogy félreállunk, s csak nézzük, ahogy szépen lassan tönkreteszed magad. 

Percy nem válaszolt, maga sem tudta, hogy mit mondjon. Nico felsóhajtott, majd felállt a barátja mellől, s elkezdett a tábor irányába sétálni. Sejtette már az elejétől fogva, hogy most sem fog változást elérni, de ettől függetlenül ugyanúgy csalódott volt önmagában, a világban, az istenekben, s egy kicsit Percyben is, ha őszinte akart lenni. Némán ballagott vissza a kabinok felé, ahonnan vidám félistenek zsivaja érkezett a fák között, majd hirtelen megállt. Úgy érezte, hogy valaki figyeli, így azonmal felemelte a fejét, s nem mással, mint a Tengerek Urával találta szembe magát. Poszeidón halandó képében állt a tábor szélén, s átható zöld szemei a tenger felé bámultak, ahol a fia ült egyedül a parton.

– Poszeidón? – lépett felé hezitálva Nico. A tengerek istene sosem próbálta megölni, mégsem bízott annyira benne, mint ahogy az illő lett volna. Szerencsére Poszeidón ezt nem vette magára.

– Tudom, hogy mi történik vele – szólalt meg az isten. – Érzem, de fogalmam sincs arról, hogyan segíthetnék rajta. Mi istenek máshogy dolgozzuk fel a traumákat és azt, ha elveszítünk valakit. Félek, ha nem találunk valami megoldást, akkor Percy a saját kezébe veszi a sorsát.

– Sosem tenné meg! – vágta rá azonnal Nico, mert pontosan tudta, hogy Poszeidón mire célzott. Annyira még nem volt rossz a helyzet, ugye?

– Most talán nem, de később egészen biztosan. Fel kell készülnünk minden eshetőségre...

•°°.•~—{☆}—~•.°°•

:)