Beatrice Redd egy fiatal, magabiztos újságíró, aki korán elvesztette a családját. Nem igazán koncentrált másra csakis a karrierjére és arra, hogy megtalálja a családja gyilkosát. Párja, Anthony egy karizmatikus, titokzatos, milliomos, aki tenyerén hordozza a lányt és egyben a megszállottja is.
Northpass egy pennsylvaniai békés kisváros volt, egészen addig míg a város rendőrfőnökének holttestét partra nem sodorta a víz. Az események nemcsak a tó állóvizét kavarták fel, de Beatrice életét is. A kapcsolat a lány és a halott férfi között az volt, hogy a férfi nyomozott egy tizenöt évvel ezelőtti esetben, illetve a Redd család ügyében is, amit egészen hétfő reggelig nem zárt le. Közel járhatott, vagy talán már meg is fejthette a gyilkos kilétét, ezért végezhettek vele. Beatrice, mintha a lánya lett volna Bill Cropley kapitánynak, így teljesen összetört, mikor a hajnali órákban telefonon hívták. Szerelme nem volt ott vele, mert üzleti úton volt, de azonnal visszafordult, mikor Beatrice zokogva hívta fel.
Két héttel később Anthony-nak ismét magára kellett hagynia lányt, aki elment Bill lakására, hogy nyomok után kutasson. Belépve fogadott apja dolgozószobájába két nagy parafatábla fogadta, amin mindenféle nevek, helyek és összefüggések voltak, valamint egy fénykép Anthonyról mellette egy kérdőjellel. Nem szentelt neki különösebb figyelmet, így odasétált az íróasztalhoz, amin mindenféle akták, feljegyzések voltak. A naptárban a hétfői naphoz egy cím volt írva: 'Maple Hill 6219'. Az asztal közepén ott hevert Bill naplója kinyitva az utolsó bejegyzésnél:
" Annyi év után sikerült megoldani az ügyet. Tudom ki ölte meg a Redd családot. Hamarosan mindenki megtudja.".
Bea szája elé kapta az egyik kezét, míg a másikkal megtámaszkodott az asztal oldalában. Tovább kezdett kutatni hátha talál valamit, ami közelebb viszi az igazsághoz. Keresését mobilja zavarta meg:
"Tűnj el a házból! Most!" - jött az üzenet egy ismeretlen számról, majd üvegcsörömpölés hangja törte meg a ház nyugalmát. Beatrice kihúzta az asztal legfelső fiókját és kivette az ott nyugvó pisztolyt, farzsebébe csúsztatta és távozott a földszinti szobából az ablakon keresztül. Beült a kocsijába, betette a pisztolyt a kesztyűtartóba és kifújta az eddig bent tartott levegőt. Telefonja csörögni kezdett és ugyanazt a számot írta ki, mint amin az üzenetet küldték:
-Haló? -szólt bele Beatrice.- Ki van ott?
-Gyere a Mapel Hills 6219-re egyedül, ne szólj senkinek! - s már le is tette. Hangja el volt torzítva, így Bea-nak esélye se lett volna felismerni.
Beatrice tudta, hogy nem szabad szólnia senkinek, de fontosnak tartotta, hogy értesítse szerelmét, ha esetleg valami történne vele. Amikor nem sikerült elérnie, felhívta a szállodát, ahol barátja megszállt, de a recepciós hölgy közölte vele, hogy nincs ilyen nevű vendégük. Beatrice elgondolkodott, mi van ha Anthony keze is benne van. De hamar ki is verte a fejéből, azzal nyugtatgatta magát, hogy ismeri szerelmét.
Miután rendezte gondolatait elindult a megadott címre. A hely a városon kívül, a tó túloldalán volt, egy hatalmas, régi - valószínűleg elhagyatott - tóparti ház. A magas vaskapu két oldalán álló, tégla oszlopon a "Breadford" név állt. Behajtott a nyitott kapun, és az erdei úton haladt tovább a házig. Mikor kiszállt a kocsiból, vékony bőrdzsekijébe és vörös hajába belekapott az őszi szél. Óvatos léptekkel ment fel a három lépcsőfokon a verandához. A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, óvatosan körbetekintett, nehogy csapda legyen, majd belépett az ajtón. A házban kellemes meleg volt, Beatrice arcát a kandallóban ropogó tűz melege simogatta, és egy ismerős dallam csapta meg a fülét. Amint beljebb merészkedett, az ajtó becsapódott mögötte. A lány az ajtóhoz rohant, hogy megpróbálja kinyitni, de nem sikerült. A régi fapadló megreccsent mögötte és ő azonnal megfordult, hogy lássa ki van ott. Senki nem volt mögötte. Tudta, hogy el kéne tűnnie, de kíváncsi volt és válaszokat akart. Elindult a ház belseje felé és néhány lépés után benyitott egy szobába. A valaha jobb napokat látott nappali egyik kanapéján egy férfi ült. Beatrice-nek eszébe jutott a pisztoly, amit Bill fiókjából vett el. Maga elé tartva lassan megindult az alak felé. Mikor biztos távolságra volt tőle megszólalt:
-Ki vagy te?
-Eléggé szomorú, hogy három év után nem ismersz meg hátulról. - mondta vissza a Beatrice által nagyon jól ismert mély, karcos hang.
-Anthony... -suttogta maga elé. A férfi felállt és szembefordult a lánnyal.
-Úgy hiszem van néhány kérdésed szerelmem. Tedd le szépen azt a fegyvert!
Elindult felé, de ráemelte a pisztoly csövét, megtorpant és feltartotta kezeit.
-Mi folyik itt Anthony? - kérdezte magabiztosan, de hangja elcsuklott. A férfi fejével intett a kanapé felé, hogy üljön le. Miután helyet foglalt vele szemben, a férfi mesélni kezdett.
Három éves volt, mikor az apja elhagyta őket.
Édesanyjával és fivérével visszaköltöztek Northpass-be, ebbe a házba, amit édesanyja örökölt.
Anthony, mikor tíz éves volt kint játszott a kertben, majd lövést hallott a házból. Berohant, hogy megkeresse édesanyját, de ahogy a konyhába ért, az anyja ott feküdt a padlón saját vérében. Még egy lövést hallott az emelet felől, mire a lépcső alján megtorpant. A gyilkos sétált le a lépcsőn, kezeit vér piszkította, a testvére vére. Mint később megtudta, a férfi egy washingtoni bérgyilkos volt, azért ölte meg a családját, mert Anthony apjának tartozása volt valaki felé. Évekkel később Anthony megörökölte családja vagyonát, és nyomozó lett, hogy megtalálhassa családja gyilkosát. Követte a férfit, a bizalmába akart férkőzni, elvenni tőle mindent, de végül szemtanúja lett, hogy ismét egy ártatlan család életét oltotta ki ismeretlen okból. A férfi végignézte azt, hogyan halnak meg azok az emberek, és végignézte, ahogy a férfi elmenekül. Semmit nem tudott tenni, hogy segítsen. A családból csak egyetlen ember maradt életben, aki éppen az ország másik felében volt. Ő volt Beatrice. Amikor Anthony először meglátta a lányt, azonnal beleszeretett. Vörös haja egyből elvarázsolta. Megszállottjává tette a férfit, aki követte őt és figyelte. Felmondott munkahelyén és Northpass-ba költözött, hogy Beatrice közelében legyen.
-Ezt derítette ki Bill is, igaz? - kérdezte kisírt szemmel Beatrice. A férfi csak bólintott. - És ezért ölted meg? - erre egy kitérő választ kapott.
-Miért ártottam volna neki? - Beatrice idegesen a hajába túrt, és fel-alá kezdett járkálni. - Jó, ott voltam aznap reggel Bill-lel a tónál. - Beatrice-nek ez elég is volt ahhoz, hogy tudja az igazságot.
-Sokat szenvedtek? - kérdezte halkan.
-Az apád küzdött, de az anyád és a kishúgod azonnal meghaltak. - mondta együttérzően. - Bill sem szenvedett sokat.
-Miért nem hívtál erősítést? Miért nem tettél semmit? - zokogott Beatrice.
-Szerelmem, hidd el én akartam, de az mindent tönkre tett volna. Az a férfi téged is meg akart öletni, de nem hagytam neki. Én küldtem ma neked az sms-t Bill házánál. Amióta megismertelek azon voltam, hogy neked semmi bántódásod ne essen. - ölelte át a lányt, de ő sírva lökte el magától.
-Soha nem fogom megbocsátani neked, amit Bill-lel tettél!
-Beatrice... -emelte újra a férfira a pisztolyt. - Most le fogsz lőni?
-Azt kéne tennem, de képtelen vagyok rá. - Sírt a lány. A férfi szíve, a lány szenvedését látva megszakadt. Magához ölelte a szerelmét, és haját kezdte simogatni.
Majd elsült a pisztoly. Anthony a földre zuhant és fekete felsőjét vörös vére kezdte festeni.
- Úristen! Mit tettem? Anthony, tarts ki! Nem hagyhatsz itt!
-Minden rendben lesz szerelmem. - Nyugtatta a lányt, de mindketten tudták, hogy nem fogja túlélni. - Bea...- próbálta ki mondani szerelme nevét, de nem ment neki.- Nem én...nem én tettem. Nem én öltem meg Billt.- Köhögött erőtlenül.- Én meg akart... meg akartam menteni, de elkéstem. - Vallotta be a férfi szomorúan. A lány könnyes szemei hatalmasra nőttek a döbbenettől. - Szeretlek Beatrice!
A lány megcsókolta a fiút, és addig csókolta, míg el nem fogyott a levegője. Majd mellkasához szorította a férfi fejét és keserves zokogásban tört ki.
-Én is szeretlek Anthony! Kérlek, ne hagyj itt! - Szipogta a lány. Zokogását a szirénák hangja törte meg és pár perccel később egy magas, jó kiállású, jóképű idősebb nyomozó lépett be a szobába.
-Nem én tettem! Nem én voltam! - Mondta zavarodottan, majd minden kitisztult elméjében.- Nem én lőttem le....
.................................................................
2024.01.26.
Sziasztok! Ez az első (és nagy eséllyel az utolsó) novellám. Egy iskolai pályázatra írtam. Remélem tetszeni fog😇
Várom a véleményeket!🥰
