Chris csak meredten bámult maga elé, ahogy egykori kedvese végleg becsukta maga mögött az ajtót.
"Sajnálom Chris, de vele újra azt érzem, amit veled már nagyon régóta nem tudok" - visszhangoztak a másik szavai a fejében.
Vannak helyzetek, amikor a szavaknak nem csak értelme, de súlya is van, és ez a teher néha nem azonnal kúszik az ember vállára, hanem szépen fokozatosan kezdi, mint ahogy a méz oldódik fel egy csésze teában, de aztán a vége úgyis a hirtelen felismerés erejével roskad a nyakába - pontosan ez történt most az ausztrál fiúval is, aki sok percnyi némaság után, végül mégis zokogva esett az ágy szélére.
A világ épp fekete és sötétszürke volt számára még a hófehér falak között is, a bánat pedig egyre erősebben szorította markában a szívét, amely azután sem hagyta abba a dobogást, miután szilánkosra tört. A falakon visszhangot vert könnyei kopogása, a levegő pedig sűrű folyadékként nehezedett a tüdejére.
Chris tudta, hogy Minho már nem jön vissza, és úgy érezte, hogy ez az ő hibája.
Hiszen valamit biztosan rosszul csinált. Így kellett, hogy legyen, különben nyomorultabbnak kellett volna éreznie magát, mint valaha.
Nem akarta, hogy opció legyen, hogy márpedig mindent beleadott a kapcsolatba, amit csak tudott, mégis megcsalták és elhagyták.
Arca teljesen eltorzult, a vállai rázkódtak, a könnyei pedig kisebb tócsává gyűltek a parkettán.
Azon a parkettán, amit együtt raktak le.
Minden egyes centiméter valamilyen emléket tartott magában. Valamit, amit együtt csináltak, együtt vettek, vagy együtt éltek meg.
A konyhapult, a kanapé, az ágy, a zuhanyfüggöny, a felespoharak, amiket Gangnam egyik bárjából nyúltak le, minden.
Az ausztrál fiú nem tudta, hogy valaha fel tud-e majd épülni ebből.
Nem tudta, mit csinál majd a lelki relikviákkal teli lakásban, és főleg nem tudta, hogy hogy fogja egyedül fizetni a maradék lakbért.
A lakásban egyetlen hálószoba volt, egy hatalmas franciaággyal. A lakbér elég magas volt, de ketten éppen ki tudták fizetni - az biztos, hogy egyhamar nem szerepelt a tervei közt, hogy valakit maga mellé költöztessen.
Annyi kérdés kavargott benne, de a mellkasát nyomó szorongás és bánat miatt egyetlen válasz sem jutott az eszébe.
___________
o n g o i n g
YOU ARE READING
Staring at Our Wounds • ChanLix
Fanfiction•Attól, hogy a sebeidet nyalogatod, még nem gyógyulnak gyorsabban• •chanlix• •hurt/comfort•