Staring at Our Wounds • ChanLix

Prológus

Chris csak meredten bámult maga elé, ahogy egykori kedvese végleg becsukta maga mögött az ajtót.

"Sajnálom Chris, de vele újra azt érzem, amit veled már nagyon régóta nem tudok" - visszhangoztak a másik szavai a fejében.

Vannak helyzetek, amikor a szavaknak nem csak értelme, de súlya is van, és ez a teher néha nem azonnal kúszik az ember vállára, hanem szépen fokozatosan kezdi, mint ahogy a méz oldódik fel egy csésze teában, de aztán a vége úgyis a hirtelen felismerés erejével roskad a nyakába - pontosan ez történt most az ausztrál fiúval is, aki sok percnyi némaság után, végül mégis zokogva esett az ágy szélére.

A világ épp fekete és sötétszürke volt számára még a hófehér falak között is, a bánat pedig egyre erősebben szorította markában a szívét, amely azután sem hagyta abba a dobogást, miután szilánkosra tört. A falakon visszhangot vert könnyei kopogása, a levegő pedig sűrű folyadékként nehezedett a tüdejére.

Chris tudta, hogy Minho már nem jön vissza, és úgy érezte, hogy ez az ő hibája.

Hiszen valamit biztosan rosszul csinált. Így kellett, hogy legyen, különben nyomorultabbnak kellett volna éreznie magát, mint valaha.

Nem akarta, hogy opció legyen, hogy márpedig mindent beleadott a kapcsolatba, amit csak tudott, mégis megcsalták és elhagyták.

Arca teljesen eltorzult, a vállai rázkódtak, a könnyei pedig kisebb tócsává gyűltek a parkettán.

Azon a parkettán, amit együtt raktak le.

Minden egyes centiméter valamilyen emléket tartott magában. Valamit, amit együtt csináltak, együtt vettek, vagy együtt éltek meg.

A konyhapult, a kanapé, az ágy, a zuhanyfüggöny, a felespoharak, amiket Gangnam egyik bárjából nyúltak le, minden.

Az ausztrál fiú nem tudta, hogy valaha fel tud-e majd épülni ebből.

Nem tudta, mit csinál majd a lelki relikviákkal teli lakásban, és főleg nem tudta, hogy hogy fogja egyedül fizetni a maradék lakbért.

A lakásban egyetlen hálószoba volt, egy hatalmas franciaággyal. A lakbér elég magas volt, de ketten éppen ki tudták fizetni - az biztos, hogy egyhamar nem szerepelt a tervei közt, hogy valakit maga mellé költöztessen.

Annyi kérdés kavargott benne, de a mellkasát nyomó szorongás és bánat miatt egyetlen válasz sem jutott az eszébe.

___________

o n g o i n g