Staring at Our Wounds • ChanLix

Első

Changbin a parkban ücsörgött, és várta, hogy legjobb barátja végre megérkezzen. Hónapok óta most először tűnt úgy, hogy végre sikerült kirángatnia a lakásból, de ez biztossá mégis csak azután válhatott, hogy Chris végül befordult a sarkon.

Egész jól festett - a körülményekhez képest. Talpig feketében járt, ami sok meglepetést vagy változást nem jelentett, és látszólag a szemei alatti karikák is halványodtak. Az elmúlt időszakban mindig aggodalommal töltötte el a koreait a másik látványa a videóhívásaik során, de az most mégis halványodni látszott, hisz úgy tűnt, hogy a másiknak sikerült végre átaludnia néhány éjszakát.

- Hali - köszönt Chris, mikor odaért a másikhoz. - Indulhatunk esetleg?

- Szia. Persze - felelte Changbin, majd azonnal felpattant a padról.

Tudni kellett Chrisről, hogy neki nagyon pontosan meghatározott gyász- és krízisfeldolgozási folyamata van. Először mindig magára zárta az ajtót, nem beszélt senkivel - csak akivel a munkája révén nagyon muszáj volt -, aztán éhségsztrájkba kezdett, mert "elfelejtett enni", amiből a barátainak kellett kirángatni, végül jött az utolsó lépcsőfok, amire épp most is készült - elment edzeni, és ha tehette ájulásig hajszolta magát.

Az utolsó lépcsőfoknál általában Changbint rángatta magával, elvégre ő volt az egyetlen, aki értelmet tudott beszélni a fejébe, ha elszaladt vele a ló, és túl akarta erőltetni magát, illetve neki volt meg egyedül az erőnléte ahhoz, hogy elkaphassa a súlyzót, mielőtt bezúzza vele a saját mellkasát.

Kellemes nap volt. A szakítás óta kitavaszodott, és a rózsaszínen virágzó cseresznyefák szinte feledették az ausztrállal, hogy milyen is volt az egyedül eltöltött Valentin-nap alig másfél hónappal korábban.

Az április eleji szellő virágillatot hozott, benne azzal az illúzióval sokaknak, hogy a szívük is készen áll virágba borulni.

De nem Chrisnek. Ő csak szerette volna így érezni magát, de még mindig összeszorult a torka, ahányszor csak eszébe jutott a volt kedvese.

Idő közben talált új bérlőt a lakásba, illetve magának is talált potenciális új lakásokat, amiket még meg kell néznie májusig, ugyanis elsejével ki kell költöznie.

Az a kaland is majd Changbinnal együtt vár rá.

Mindig úgy gondolta, hogy nála jobb barátra nem is vágyhatna. Talán igaza is volt.

- Ma próbáld nem kinyírni magad - pillantott oldalra a koreai.

- Nem ígérhetek semmit - felelte Chris, a hangjában pedig ott bújkált az arcára láthatóan is kiülő mosoly.

- Látom sokkal jobban vagy - mondta Changbin a hangjában egy kis megnyugvással, de azért kérdőn pillantott a mellette sétálóra, várva a szóbeli megerősítést, mert az, hogy valaki jobban fest, nem jelenti, hogy jobban is van.

- Fogjuk rá, a pocséknál nem nehéz "sokkal jobban" lenni - felelte - de "jól" nem vagyok még. Talán majd a mai után - mosolyodik el.

Utána már csak általános dolgokról beszéltek, mint hogy milyen szerencse, hogy ilyen szép időt sikerült kifogni, hogy hova menjenek enni az edzés után, vagy, hogy mindketten hoztak-e törölközőt.

Az edzőterembe érve Chris egyből az öltözőbe sietett volna, de Changbin nem engedte elrohanni egészen addig, amíg nem vett legalább egy palack vizet.

Utána maga az edzés többnyire eseménytelenül zajlott, ám a végén a koreainak csak-csak figyelnie kellett a barátjára, aki hónapok óta nem volt edzeni, mégis úgy csinált, mintha utoljára előző nap járt volna a teremben.

Mivel Chris is komolyabb gond nélkül túlélte végül a programot, úgy döntöttek, hogy letusolnak, aztán bemennek a városba.

Beültek egy olcsó kajáldába, és annyit ettek, mint máskor négyen szoktak Seungminnel és Jeonginnal kiegészülve. Közben minden féléről beszélgettek, többek közt arról is, hogy mennyire tetszett nekik a Jujutsu Kaisen, és hogy alig várják, hogy kijöjjön majd a következő évad is.

Aztán sétáltak egyet a felhőkarcolók között, és az ausztrál hónapok óta most először igazán jól érezte magát.

Noha a nappalok áprilisban már egyre hosszabbra nyúltak, még mindig viszonylag korán sötétedett, és este nyolcra már mindenhol felkapcsolták a neonfényeket, és a város kezdett úgy festeni, mint ahogy azokon a király pinterestes képeken szokott.

Chris szinte már el is felejtette, hogy hányféleképpen tud újra és újra beleszeretni ebbe a városba. Az égbenyúló üvegfalakba, az elegáns üzleti negyedekbe, a színesen izzó fényekbe, a nyüzsgésbe, az éttermekből kiszűrődő illatokba, és az alkoholmámoros nevetésekbe a kapualjakban.

Annyi idő után először, végre, ismét élt, nem csak létezett.