Your glowing smile (MarkHyuck fanfiction)

Egy

- Mark! Segíts apádnak pakolni, kérlek! - hallottam meg anyám hangját, mire kelletlenül kiszedtem a fülemből a fülhallgatómat és elindultam a lépcsőn lefelé. Megint költözünk. Mondjuk ez alkalommal azt ígérik a szüleim, hogy maradunk is, mert apának több évre szól a szerződése, vagyis már az utolsó sulimba iratnak be életem során, az egyetemet meg ilyesmiket nem számítva. A baj csak az, hogy mivel várhatóan évekig Szöulban fogunk élni, nemzetközi helyett egy helyi gimnáziumba fogok járni, ami ellen hiába tiltakoztam, az őseim mintha meg se hallottak volna. A gyerekkorom nagy részét Kanadában töltöttem, így sosem tanultam meg rendesen koreaiul, hiába igyekeztek kétnyelvűnek nevelni a szüleim, és mivel a barátaimmal minden országban és minden suliban angolul beszéltem, abból a kevésből is csak pár szó maradt meg. Teljesen el leszek vágva mindkenkitől, ha bekerülök egy olyan osztályba, ahol még csak nem is értem, mi folyik körülöttem, és már előre utálom az érzést, hogy pár nap után, amikor már nem leszek érdekes, ismét egyedül fogok maradni valahol a hátsó sorban.

Anya azért igyekezett felkészíteni az első napomra. Már a repülőúton a kezembe nyomott egy tankönyvet, hogy egyszerűbb mondatokat ismerjek a második anyanyelvemen is, de ettől még tudtam, hogy élőben sokkal nehezebb lesz megértenem bármit, amit az ottaniak mondanak. A tinik sosem a könyveknek megfelelően beszélnek, egyik nyelven sem, úgyhogy az ilyen túlságosan hivatalosnak hangzó szókapcsolatokkal legfeljebb lejáratni tudom magam előttük. És velük kell maradnom érettségiig, úgyhogy azt hiszem jobban járok, ha egy ideig inkább mégis csukva tartom a szám.

Az új lakásunk nem volt valami nagy, de mivel csak hárman vagyunk, ennyi hely pont elég volt mindenkinek. Kaptam saját szobát, szóval semmi panaszom nem lehetett azon kívül, hogy rettegtem az első napomtól az új suliban. Még sosem féltem ennyire, pedig tizenhét év alatt hozzászokhattam volna a rázós helyzetekhez, csakhogy ez a mostani minden eddiginél nehezebbnek ígérkezett. Hiába kaptam ugyanolyan egyenruhát, mint a többiek, tudtam hogy ki fogok lógni közülük, és aznap reggel, amikor ki kellett szállnom a kocsiból és bemennem a már kívülről is riasztó épület kapuján, csak arra tudtam gondolni, hogy ennél talán még a halál is jobb. Elsőnek a portással kellett valahogy szót értenem, mivel se a termemet nem tudtam merre keressem, se valmilyen tanárt, akinek az oldalán odaállíthatok az új osztályom elé, mint a szerencsétlen új srác. Végül vagy száz visszakérdezés és némi mutogatás után sikerült mindkettőt elérnem, ettől viszont még mindig jókora görccsel a hasamban nyitottam be a százhuszonhetes számú terembe, hogy szembenézzek negyven nálam egy évvel fiatalabb diákkal, akik érdeklődve figyelték minden mozdulatomat, mintha valami cirkuszi látványosság lennék.

Az osztályfőnökük gyorsan bemutatott engem, és miután leültem hátra a legutolsó padba, ahova már csak egy billegős szék jutott, el is kezdte az órát. Hiába néztem végig az üres füzetemet, igyekezve nem azon kattogni, hogy mihez kezdek majd itt, ha már most elvesztettem a fonalat, előbb-utóbb mindig visszakanyarodtak oda a gondolataim, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok. És ha ez nem lett volna elég, folyamatosan éreztem, ahogy a többiek hátrapillantgatnak rám óra közben, mintha arra várnának, hogy ott helyben feladjam az egészet, és visszakönyörögjem magam egy nemzetközi suliba, ahová a hozzám hasonló jöttmentek járnak. Komolyan fontolgattam a lehetőséget, hogy engedjek a nyomásnak, főleg miután kicsöngettek az első óráról, és mindenki egyszerre akart velem beszélgetni. Hiába mondta el nekik a tanáruk, hogy nem sokat értek meg a nyelvükből, ez őket nem zavarta, és egymást félbeszakítva bizonyosodtak meg róla maguk is a zavart ábrázatomat látva. Félúton már a mosoly is lefagyott az arcomról, annyira kezdett elegem lenni a helyzetből, ahogy ott tolongtak a padom mellett, de már csak a következő csengő hangja mentett meg, amire kelletlenül a helyükre vonultak. Tudom, hogy örülnöm kéne, amiért legalább próbálkoznak, de így, hogy a köszönésen kívül mást nem értek abból, amit mondanak, elég nehéz barátokat szerezni. Talán ha ma este elmagyarázom a szüleimnek, hogy milyen szörnyű volt már egy nap is ebben a suliban, újragondolják ezt a „most már muszáj lesz megtanulnod koreaiul” baromságot. Talán...

Az osztály második órája szerencsére matek volt. Ez az egyetlen tárgy, amiből itt is képes lennék átmenni év végén, egyrészt mert nem vagyok hülye hozzá, másrészt meg mert a szimbólumok minden nyelven ugyanazok. Egyenletrendszerekről tanultunk éppen, amikről tavaly is hallottam már az előző sulimban, angolul, vagyis extra segítségem is volt hozzá, és hogy megőrizzem a korábbinál szintekkel jobbá vált hangulatomat, a kicsengő végére már kint is voltam a folyosón. Itt nem támadott le senki, a többi osztály diákjainak szemében én is egy voltam a sok közül, mivel külsőleg épp eléggé koreainak nézek ki, és ha már itt voltam, felfedeztem az ezen a szinten lévő mosdót is. Nem volt hosszú a szünet, és ezért direkt figyeltem rá, hogy időben visszaérjek a terembe, azonban hiába készültem fel lélekben az osztálytársaim újabb rohamára, alig volt valaki a helyiségben, ami sajnos azt jelentette, hogy elfelejtettem az új helyek első szabályát. Tapadj rá valakire!

- Várj! - ragadtam meg egy fiú karját, aki épp elment volna mellettem az ajtó irányába. - Hol lesz óránk? És micsoda?
- Ezt nem értem - felelte mosolyogva, vagyis azt hiszem, hogy ezt mondta, én ugyanis az előbb automatikusan angolul szólaltam meg, ő meg természetesen koreaiul.
- Semmi, bocs - nyögtem ki az ő nyelvén, majd inkább gyorsan a padomhoz léptem és kikerestem azt a könyvet a táskámból, ami úgy nézett ki, mint az övé.
- Gyere - értette meg a helyzetet a srác, és most ő fogta meg az én kezem, hogy magával húzzon a folyosóra. Úgy látszott, az egész iskola pár perccel becsöngetés előtt indult el megkeresni a következő órája helyszínét, ugyanis a lépcsőházban kész közlekedési dugó alakult ki, az idegenvezetőm viszont egy pillantra sem engedett el, amíg felértünk a megfelelő emeletre. Már izzadt a tenyerem az érintésétől, de nem akartam őt esetleg véletlenül megbántani, ezért csak akkor húztam el a kezem, amikor megálltunk egy csapat diák mellett, akik mind egy egyelőre zárt ajtó előtt várakoztak élénken beszélgetve egymással.

- Donghyuck vagyok - mutatkozott be a fiú, akit csak most nyílt alkalmam rendesen szemügyre venni.
- Donghyuck... - ismételtem meg a nevét, hogy el ne felejtsem, mire megint rám mosolygott. Az a mosoly... ha létezik ragyogó mosoly, akkor az övé tényleg az. Mintha csak azért sütött volna a nap így október közepén, hogy megvilágítsa őt, a vidáman csillogó szemét, a szinte lányosan szép arcát, az enyémnél valamivel sötétebb bőrét, amihez tökéletesen passzolt az aranybarnára festett haja... Várjunk, mégis miért gondolok így egy ismeretlen fiúra? Nekem a lányok tetszenek. És Donghyuck biztos, hogy nem lány. Akkor a lányok egyenruháját viselné.
- Cuki vagy, Mark hyung - nevetett a zavaromon Donghyuck, és otthagyott, gondolom hogy csatlakozzon a barátaihoz, akiktől eddig távol tartottam. Cukinak hívott? Nem érthetett mást az alatt a pár szó alatt, mert a cukit egyértelműen ki tudtam venni közülük. Hogy kezdjek valamit magammal, a másik karomba vettem a következő órához szükséges tankönyvet, aminek a borítóján egy színes löttyökkel teli lombikokat ábrázoló kép volt. Kémia. A kedvenc tantárgyam, persze szarkasztikusan. Egyik suliban sem menekülhetek előle, de talán ha Donghyuck mellett ülhetnék, még egészen izgalmasnak is találnám az anyagok reakcióját egymással.