Your glowing smile (MarkHyuck fanfiction)

Öt

Legközelebb a szünet utáni első napon találkoztam Donghyuckkal és a barátainkkal, akik a randinkon készült képeinkből már rég kitalálták, hogy körülbelül mi történt köztünk aznap. Ezen kívül az is elég árulkodó volt, hogy az én drága szerelmem még a szokásosnál is jobban tapadt rám, hiába kértem meg rá, hogy legalább óra közben ne akarja fogni azt a kezemet, amivel írni szoktam. Az ilyen helyzeteket aztán úgy oldottuk meg, hogy én jegyzeteltem, a nehéz részeket angol szavakkal kiegészítve, ő pedig szivecskéket rajzolt a füzetem szélére, ami pont olyan aranyos volt, mint ahogy korábban elképzeltem. Nem bántam Donghyuck közelségét, ahogy a szüleim sem, akik azonnal meg akarták ismerni őt, amint elmondtam nekik, hogy együtt vagyunk, de a suliban nem csak a mi kis zárt körünk létezett Jaeminnel Renjunnal meg időnként Jenoval kiegészülve, és már az első puszi után észrevettem furcsáló tekinteteket, amikből nagyon hamar utálkozás tudna születni. Nem éreztem magam kényelmesen, amikor Donghyuck kezét fogva sétáltam végig a folyosón egyik teremből a másikba, ő azonban mintha mindezt észre se vette volna, ugyanúgy bújt hozzám minden alkalommal, amikor lehetősége adódott rá.

Akkor tudtam a legjobban viszonozni a szeretetét, amikor kettesben voltunk. Ez az első alkalommal kiderült, amikor hazavittem őt suli után „házit írni”, és mivel a szüleim még nem voltak otthon, a világon senkitől sem kellett tartanom, ahogy az ágyamon ülve ölelkeztünk, mint akiknek összeforrt a testük, és nem szakadhatnak szét már soha többé. Donghyuck a vállamra hajtott fejjel kapcsolgatta a zenéket a telefonomon, időnként kifejtve a véleményét, ha az éppen pozitív volt, én pedig a derekát átkarolva élveztem a megérdemelt pihenésünket, miközben a másik kezemmel az aranyszínű haját simogattam. Még mindig hihetetlenül jól állt neki ez az árnyalat, amit el is mondtam neki, Donghyuck pedig cserébe még közelebb furakodott hozzám, hogy egy egészen kicsi hely se maradhasson köztünk. Ő még mindig a sulis egyenruhánkat viselte, a nyakkendőjét némileg meglazítva, mivel hiába ajánlottam fel, hogy átöltözhet a szekrényemből, nem fogadta el. Helyette inkább úgy döntött, hogy az én pulóverem majd őt is melegíti, ami nem volt rossz ötlet, mert nekem is tetszett így. Talán túlságosan is tetszett.

- Ezt ismerem! - örült meg a következő zenének Donghyuck, amire én is elmosolyodtam.
- Azért ismered, mert kpop?
- Nem, hanem mert valamikor ez volt a kedvenc dalom - mondta, és adott egy óvatos puszit a nyakamra.
- Donghyuck, kérdezhetek valamit?
- Már kérdeztél, de lehet mégegyet - rakta le a telefonom, hogy szorosabban átölelhessen.
- Hogy lehet ilyen puha a hajad? - suttogtam az orrom az imádott hajtincsek közé fúrva.
- Arra vagy kíváncsi, hogy milyen sampont használok, vagy valami másra? - kérdezte nevetve.
- Leginkább arra, hogy mit tettem, amiért egy ilyen gyönyörűség karjaiban kötöttem ki, mint amilyen te vagy - mondtam ki az őszinte gondolataimat, amire újabb kuncogás volt a válasz.
- Nekiálltál szavakat tanulni, csak hogy bókolhass nekem?
- Mi mást csináltam volna a szünetben? - simítottam végig a hátán. - Nem bámulhattam a képeidet egész nap.
- Olyan édes vagy Ma... na, ez csikiz! - kiáltott fel, amikor a kezem véletlenül becsúszott az inge alá.
- Már hozzád se érhetek?
- Ne csinálj úgy, mintha én lennék az, aki nem akarja, hogy hozzáérj - támadt vissza, hamarosan pedig már nevetve nyúlkáltunk egymás nyakához, amíg Donghyuck elismerte a vereségét mint a csiklandósabb fél, és hagyta magát hátra dönteni az ágyon.

Nem gondoltam, hogy már ma ebben a helyzetben fogunk kikötni. Ahogy a csuklóját lefogva támaszkodtam fölötte, eredetileg azért, hogy ne tudjon többet megcsiklandozni, mintha megfagyott volna a gondolataim folyama. Csak bámultam Donghyuck izgatottan liftező mellkasát, az azt fedő fehér ing kioldódott felső gombját, a félrecsúszott nyakkendőjét, ami látni engedte a kulcscsontjának egy részét, és arra csábított, hogy bontsam ki őt a ruháiból és csókoljam végig a bőre minden egyes négyzetcentiméterét... Gyorsan feljebb emeltem onnan a tekintetem, ez azonban nem segített valami sokat. Donghyuck szemei nevettek rajtam, mintha a tulajdonosuk pontosan tudná, hogy min megyek keresztül, és amint az alsó ajka a fogai alá került, már nem bírtam ki, hogy ne csináljak vele valamit, amit tudat alatt nagyon is akartam. Az eddigieknél durvábban túrtam bele az összekócolódott hajába, ezzel szabadon engedve az egyik kezét, és amint az arcához hajoltam, Donghyuck ujjai megragadták a pulóverem két zsinórját, hogy addig ne is húzódhassak el, amíg meg nem csókolom őt végre. Láttam, ahogy vágyakozva behunyja a szemét és megemeli az állát, hogy annyival is közelebb kerülhessen hozzám, én azonban képtelen voltam megtenni az utolsó lépést és bezárni a köztünk lévő távolságot. A szívem akarta, az agyam azonban nem hagyott cselekedni, mert nem bírta felfogni az érzelmeim hirtelen változását, és végül egy csók helyett Donghyuck nyakába temettem az arcom, hogy szégyenszemre bevalljam neki a kétségeimet.

- Nem... Donghyuck, ez nekem nem fog menni - suttogtam mire ő legördített magáról, hogy a szemembe tudjon beszélni.
- Micsoda nem fog menni? - kérdezte összezavarodva. - Nem fogsz megcsókolni? Nem... nem akarsz velem...?
- De! Csak... - fogalmam sem volt, hogy fogom ezt nála kimagyarázni. - Csak még nem tudom pontosan, hogy mit érzek, és addig nem szeretnék túl komolyan belemenni ezekbe a dolgokba.
- Szóval most csak játszani akarsz velem? - nézett rám Donghyuck felháborodva.
- Nem! Félreértesz... Nem tudom rendesen elmondani! - kaptam a karja után kétségbeesetten, amikor kimászott mellőlem az ágyból.
- Pedig ennek nincs nagyon másik értelme - rázta meg a fejét csalódottan. - Azt hittem, jelentek neked valamit, Mark hyung...
- Jelentesz is. Nagyon sok mindent - álltam fel én is, hogy megállítsam őt. - Kérlek hallgass meg...
- Ha nem tudod elmondani, akkor mit hallgassak meg? - harapta be az ajkát Donghyuck, ez alkalommal azért, hogy ne sírja el magát előttem.

- Szeretlek - mondtam ki gondolkodás nélkül a lehető legmeggyőzőbben. - Abban biztos vagyok, hogy szeretlek.
- Nem tudom, hogy el tudom-e hinni ezt neked - motyogta megbántottan a szerelmem, mire gyengéden magamhoz öleltem őt. - Olyan nehéz ez... Sokáig csak abból tájékozódtam, ahogy rám néztél.
- És mostanában hogy nézek rád?
- Még inkább úgy - suttogta elhaló hangon.
- Akkor? Nem elég abból tudnod? - kérdeztem reménykedve.
- Már nem - húzódott el tőlem sóhajtva Donghyuck. - Én sem akarok... komoly dolgokat, amíg nem lehetek biztos benne, hogy viszonzod az érzéseimet.
- És akkor most várjunk pár évet, amíg anyanyelvi szinten leszek koreaiból? - szólaltam meg idegesen.
- Vagy akár meg is csókolhatsz - vonta meg a vállát Donghyuck, ahogy a szobám ajtajához hátrált. - Felvállalhatsz a suli előtt, meg ilyenek. Azt hitted, nem fogom észrevenni?
- Ez nekem nem olyan könnyű, mint neked... Nemrég jöttem ide, nem tűnhetek ki ennél is jobban a tömegből! - emeltem fel a hangom akaratlanul is.
- Miért érdekel, hogy mit gondolnak rólad olyanok, akiket nem is ismersz? - kiabált rám Donghyuck könnyekkel a szemében. - Nem azokkal kéne foglalkoznod inkább, akik már kedvelnek téged? Vagy azzal, aki szeret téged?
- Miért baj az, hogy próbálok beilleszkedni?
- Mert amíg hallatszik a hangodon, hogy nem vagy közénk való, addig nem leszel az!

A hirtelen beállt csendből ő is érezte, hogy az utolsó szavaival túl messzire ment, de amit kimondott, már nem tudta visszaszívni.
- Mark, én...
- Semmi baj. Már eddig is tudtam, csak... keress magadnak egy másik külföldi srácot, rendben? Valakit, akit úgy elvarázsolsz, hogy teljesen elfelejt gondolkodni.
- Nem akarok mást... kérlek bocsáss meg! - szorított magához hirtelen, és addig nem eresztett el, amíg meg nem győztem róla, hogy tényleg nem haragszom.
- Ennyi kevés ahhoz, hogy ne szeresselek többé, Donghyuckie - pusziltam meg a feje búbját. - De most talán jobb lesz ha hazamész, és mindketten átgondoljuk a dolgokat.
- Igen... akkor holnap. Holnap találkozunk - mondta, majd követett az előszobába, és levette a kabátját a fogasról. - Még egyszer sajnálom, amiket mondtam.
- Én is - léptem oda hozzá, hogy megöleljem búcsúzóul. - Jóvá fogom tenni. Ígérem.
- Szeretlek téged. Nem azért, mert cuki az akcentusod, hanem minden másért - súgta a fülembe Donghyuck.
- Tudom - mosolyodtam el megnyugodva. Tudtam, hogy meg fogok tenni bármit, ami ahhoz kell, hogy minden tökéletes legyen köztünk. Tudtam, hogy akármin is veszünk össze a jövőben, képesek leszünk egymástól bocsánatot kérni, és azt is tudtam, hogy hamarosan megint elválaszthatatlanok leszünk. Tudtam, mert amikor visszamentem a szobámba és elfeküdtem az ágyamon, egy vörös anyagdarab került a kezembe. Donghyuck nálam hagyta a nyakkendőjét.