Your glowing smile (MarkHyuck fanfiction)

Kettő

Végül nem adtam elő otthon a hattyú halálát, és a következő nap reggelén valamivel magabiztosabban érkeztem meg a suliba, részben Donghyuck miatt. Jó, főleg Donghyuck miatt. Eléggé felkeltette az érdeklődésemet a srác, és nem csak azért, mert szép volt a szememben, hanem mert a tegnapi találkozásunk utáni szünetben megkért rá, hogy az osztályteremben is üljek mellette. Az mondjuk túlzás, hogy megkért, mert igazából szó nélkül átrakta a táskámat az eddigi helyemről az újra, én meg nem ellenkeztem vele, mert örültem, hogy végre van valaki, akit olyan barátféleségnek nevezhetek. Mivel nem nagyon tudunk beszélni egymással, nem hiszem, hogy összevesznénk bármin is, úgyhogy egy ideig biztos helyem van Donghyuck mellett, hacsak valaki ki nem túr onnan. Kaptam pár irigykedő tekintetet, amikor odaültem hozzá, főleg lányoktól, amiből arra következtettem, hogy az újdonsült padtársam népszerű lehet közöttük. Ezt mondjuk megértem, a lányok szokták szeretni a szép srácokat, és Donghyuck szépsége még engem is megfogott, szóval... hogy lehet egy fiú ennyire lehengerlő?

Az első napokban nem igazán tudtam meg róla többet. Igaz néha próbált velem beszélgetni, de általában hamar beletörődött abba, hogy csak bizonytalan bólintásokkal tudok neki felelni, és hátra fordult a barátaihoz, akiket korábban már bemutatott nekem. Jaemin és Renjun mindketten szimpatikusnak tűntek, főleg hogy az utóbbi még a kínaival is bepróbálkozott nálam, hátha találunk végre egy közös nyelvet, amivel természetesen csúfos kudarcot vallott. Donghyuck és Jaemin ki is nevette őt érte, ahogy engem is, amikor kitalálták azt a játékot, hogy ismételjem meg a szavaikat. Igyekeztem megjegyezni ezeket olyan célból, hogy még véletlenül se használjam később, mert tuti káromkodás az összes, de hagytam, hadd szórakozzanak egy kicsit, különösen Donghyuck, akinek nagyon jól állt a nevetés. Nem tudom, mit lát bennem, ami miatt még nem küldött el. Olyan vicces lenne, ahogy számomra ismeretlen csúnya szavakat mondok? Vagy továbbra is cukinak tart? Nem mondta azóta egyszer sem, de abból, ahogy rám néz, erre következtetek. Én is cukinak tartom őt... de nem tudom, el szabad-e ezt mondanom neki.

A tanulással továbbra is küzdöttem rendesen, ennek ellenére nekem is kellett dolgozatokat írnom a többiekkel együtt. Az írósabb tárgyaknál mondjuk a tanárok nem sokat tudtak kezdeni a háromnegyed részt angol szavakból álló válaszaimmal, matekból viszont egész jó jegyeket kaptam. Ezzel kapcsolatban az volt az érdekes, hogy Donghyucknál ez pont fordítva működött, és az egyik dogánál még segíteni is tudtam neki valamennyit, ami eddig a legnagyobb sikerem ebben a suliban. Utána a szünetben aztán nem győzött hálálkodni, de úgy hadart, hogy semmit nem értettem belőle, ezért végül csak a fülembe súgta, hogy köszöni, és mosolyogva figyelte, ahogy zavaromban elfordulok tőle. Ha a csajokkal is ezt csinálja, nem csoda, hogy odavannak érte. Bár amióta én itt vagyok, azóta folyton csak elhajtja őket maga mellől, amikor elfoglalnák a helyemet egy-egy szünet erejéig, szóval valójában nem tudom, normál esetben hogyan bánik velük. Vagy hogy volt-e barátnője valaha. Mert ha nem... de nekem meg már volt. Akkor nem lehetek meleg. Nem vonzódhatok hozzá. Vagy mégis?

A matekdogás eset után Donghyuck még kedvesebb lett velem, mint addig volt. Sokat még mindig nem beszéltünk, de a suliban szinte egész nap mellettem volt, és felvette azt a szokását, hogy nekem adja az ebédjéhez kapott csokija felét. Ezt igyekeztem én is viszonozni valamivel, ha épp olyat csomagolt nekem anya, amit el lehetett osztani, de Donghyuck már annak is örült, ha odaültem vele a terem egyik ablakába, és megettem a tőle kapott édességet. Ilyenkor a másik két barátjával nem is törődött, csak engem bámult, mintha olyan szép lennék, mint ő, én meg ha már nem bírtam tovább állni a tekintetét, akkor az ablaküvegen keresztül figyeltem a suli udvarán focizó diákokat.
- Menjünk le - kértem egyik nap Donghyucktól, amint elfogyott mindkettőnk csokija. Ebédidőben hosszabb szünetet kaptunk, így a játékosok is akkor voltak a legtöbben.
- Szeretsz focizni? - kérdezte a barátom csodálkozva, mire határozottan bólintottam. - De nincs már túl hideg ahhoz?
- Ha rendesen focizol, nem fázol közben - vontam meg a vállam, amivel őt is sikerült meggyőznöm.
- Akkor menjünk, ha akarsz - mászott le a párkányról, én pedig az útvonalunkat megfigyelve követtem őt, mert még mindig nem ismertem ki magam teljesen az épületben.

Mielőtt beálltunk volna focizni, Donghyuck elmagyarázta, hogy mi a helyzet velem, hogy ne legyen belőle később meglepetés, játék közben azonban nem kellett sokat beszélni, így én is hamar a csapat részévé váltam, pontosabban miután a harmadik passzom után berúgtam a labdát a kapuba. A többieknek csak ennyi kellett, hogy eldöntsék, nem vagyok éppen a legrosszabb játékos, és onnantól benne voltam a csatársor kemény magjában egy szőke sráccal együtt, aki mindig tudta, hogyan helyezkedjen ahhoz, hogy össze tudjunk játszani a védők sora ellen. Donghyuck a másik csapatban volt, mert csak így maradhatott egyenlő a játék miután mindketten beálltunk, rajta viszont látszott, hogy nem sokszor ért még labdához életében. Ez engem nem zavart, főleg hogy ellenfelek voltunk, de kicsit sajnáltam őt, amiért lerángattam játszani, amikor nélkülem talán még a pálya közelébe se merészkedett volna a jól megérdemelt szünetében. Nem tudtam azonban bocsánatot kérni tőle, mert amint véget ért a játék, a focistáknak legalább a fele gratulálni akart nekem a győzelemért, és rendre be is mutatkoztak az osztálytársaimhoz hasonlóan, akik közül néhányat ebben a társaságban is felismertem. A szőke fiút, akivel olyan jól megtaláltuk egymást játék közben, Jenonak hívták, amit gondosan elraktároztam az emlékezetemben. Ha máskor is jövök, márpedig jönni fogok, akkor az ő csapatában kell lennem, a szőke haját pedig bármikor megváltoztathatja. Nem tájékozódhatok csak az alapján.