Emberiség✔

Angyalfiú

Dübörgött a föld, amikor a vonat a pályaudvaron haladt át. A kerekek kattogtak, az eső az ablakokat verte, a fiú pedig a távolban lévő villámlást nézte. Tudta, mit csinálnak a vonaton lévők, és egy pillantást sem akart vesztegetni a telefonjukat nyomkodó, egyforma emberekre, akik nem tudják értékelni a természet szeszélyes kis szépségeit, melyekben ő elveszett. Imádta a viharokat, de nem tudta volna megmondani, miért. Látott valami gyönyörűt a természet kiszámíthatatlanságában, a mennydörgések hangjában, az eget átszelő villámok erejében, és a félelemben, amit mindez kiváltott belőle.

A vonat lassított, amikor egy újabb állomáshoz ért, majd megállt. A fiú továbbra is az ablakon nézett ki, nézte az elázott embereket, akik a vonat ajtaja előtt toporogtak és várták, hogy kinyithassák azt. Nézte a jegyvizsgálót, aki a szakadó esőben leszállt a vonatról, hogy meggyőződjön róla, mindenki felszállt, majd intett a mozdonyvezető felé és felszállt. Nézte az eleinte lassan, majd egyre gyorsabban elsuhanó tájat, nézte a szürke égboltot az ablakon maradt esőcseppeken át. Csak elmerült a viharban.

– Leülhetek? – hallotta meg a hangot.

A hang gazdájára, egy mindössze tizenhét éves fiúra emelte a tekintetét, és zavartan, rekedtes hangon felelt.

– Persze.

Meg akarta köszörülni a torkát, tudatni akarta a fiúval, hogy alapjáraton nem ilyen a hangja, csak már régen beszélt, de amint kimondta a szót, a fiú elmosolyodott, elmormolt egy köszönömöt és leült vele szemben. Ő pedig várt. Várta, hogy az új útitársa elővegye a telefonját, mint a többi ember a vonaton, és a Messengeren érkezett üzeneteit kezdje bámulni, majd pókerarccal begépelje a választ pár nevetős emoji kíséretében. Azt várta, hogy a srác pont ugyanolyan lesz, mint a többi ember, azt akarta, hogy így legyen. De nem így lett.

A fiú követte az ő példáját, és az ablak felé fordította fejét. Egy pillanatra ránézett. Aranybarna, kissé hosszúra nőtt haja a homlokába hullott, világoskék szeme követte az elsuhanó fákat, melyek a szélben ringatóztak. Gyönyörű volt, angyalian gyönyörű, az ártatlanság és a jóság megtestesülése. A fiú azonnal elszakította róla a pillantását, amint ez a gondolat felmerült benne. Nem akart megint mást látni egy egyszerű emberbe, mint ami valójában volt.

Ismét a tájat kezdte nézni. Törött ágú fákat látott, megbarnult napraforgókat, üres mezőket, a távolban pedig autópályán közlekedő járművek fényszóróját látta világítani. Imádta ezt. Sosem tudott úgy vonatra ülni, hogy ne a tájat nézze. Még este is, amikor sötétben utazott haza, igyekezett minél közelebb hajolni az ablakhoz, hogy lásson valamit az elsuhanó feketeségből. Volt, hogy elővett egy könyvet és olvasni kezdett, de sosem tudott úgy átlapozni egyik oldalról a másikra, hogy közben ne tartott volna fél pillanatnyi szünetet, míg egy pillantást nem vetett a tájra. Magába akarta szippantani a világ összes gyönyörűségét, a már jól ismert útvonalon lévő fák minden egyes gallyának minden görbületét, az időjárás viszontagságainak kitett növények változásait.

Villámlott, mégpedig a közelben. A fiú az emlékezetébe véste a villám vonalait, a fehér villanást, majd számolni kezdett. Négyig jutott, amikor a mennydörgés első hangjai eljutottak hozzá. Egyszer azt olvasta egy könyvben, hogy ha a villámlás és a dörgés közt eltelt másodperceket megszorozza háromszázhatvannal, megkapja, milyen messze van a villámlás. Eszerint ezernégyszáznegyven méterre, mindössze másfél kilométerre van tőle, ami nem sok. A gondolatra megborzongott.

A vele szemben ülő, angyali srác térde az övéhez ért egy röpke pillanatra, ő pedig azonnal felkapta a fejét.

– Ne haragudj! – mondta a srác kissé zavartan.

Megrázta a fejét, jelezve, hogy semmi gond, majd tekintete a srác kezére siklott. Világosbarna pulóverben volt, melynek ujja kicsit felcsúszott, és ő egy rövid pillanatra láthatott egy apró anyajegyet az angyal csuklóján, mielőtt újra lehúzta volna pulóverje ujját.

Felsóhajtott, kezdte unni az utat. Már másfél órája ült a vonaton, melynek már a végállomáson kellett volna lennie, de természetesen, ahogy azt már megszokta, ismét késett. Eddig a pályafelújítás miatt harminc kilométer per órára csökkentett sebesség miatt nem sikerült tartania a mozdonyvezetőnek a menetrendet, ebben az esetben azonban az ítéletidő volt az, ami nem engedte, hogy egy bizonyos sebességet meghaladjanak, a fiú agya pedig lassan készült kikapcsolni.

Szeretett utazni, mert mindig volt célja. Nem tudta elképzelni, hogy akkor is szeretné ezt, ha ő lenne a mozdonyvezető, de amíg az utazásainak voltak céljai, voltak helyek, ahová meg akart és meg kellett érkeznie, addig a másfél-két órás utak egyik helyről a másikra még élvezhetőek is voltak számára napjában kétszer. De a késést sosem szerette, mert felborította a terveit.

– Pocsék időnk van, nemde? – szólalt meg a vele szemben ülő.

– Igen – krákogta. Tényleg hozzászólt? Egy idegen fiú valóban beszélgetést kezdeményezett volna vele?

– Szeretem a vihart, de van, ami már túl sok, és ez lassan kezd átmenni abba a kategóriába.

Nem értette. Nem értette, miért próbál beszélgetni vele. Talán ennyire unatkozik? Nincs jobb dolga? Miért nem nyomkodja a mobilját, mint a többi ember? Miért foglalkozik vele?

– Én is így vagyok vele.

Az angyal rámosolygott. Gyönyörű mosolya volt, apró gödröcskék jelentek meg a szája sarkainál. Egy hajtincs a szemébe hullott, de nem simította ki onnan. Kék szemével őt nézte áthatóan, majd lassan ismét az ablak felé fordította a tekintetét.

A hangosbemondóban megszólalt egy előre felvett hang, és bemondta a következő állomás nevét, majd elmondta, hogy az ajtók a jobb oldalon nyílnak. A fiú lassan felemelkedett az ülésről, és rávillantotta gödröcskés mosolyát.

– További kellemes napot! – mondta könnyed hangon.

- Neked is!

A vonat lassítani kezdett, majd megállt az állomáson. A hang bemondta a megálló nevét, majd arra kérte a leszállókat, hogy fokozottan figyeljenek a peronra történő lelépésnél.

Nézte, ahogy a fiú leszáll, nézte, ahogy átsiet a vágányokon. Nem vette fel a kapucniját, nem nyitott ki esernyőt, mindössze zsebre dugta a kezét, és lehajtott fejjel elindult. Elment az állomás épülete mellett, és egy pillanatra megtorpant. Visszanézett a vonatra, és a fiú úgy érezte, egyenesen őt nézi. Szinte látta a mosolyt, amivel az elmúlt percekben többször is megajándékozta őt, és egyszerűen nem tudta levenni a szemét róla, akit angyalinak tartott. Csak nézte őt, miközben a vonat elindult. Nézte, amint kilép az útra, nézte, ahogy szép lassan elsétál, és tudta, hogy soha többet nem fogja látni őt. A vonatkerék pedig kattogott tovább.